A Facebook 2004-es indulásával nem csak a határtalan kommunikációnak, de a határtalan rosszindulatnak is teret adott. Az ezt megelőző közösségi oldalakon (MySpace vagy iwiw) is volt lehetőség a kommentelésekre, de ezt javarészt a saját fotóink alatt követték el az ismerőseink. Így egy jó „de megasszonyosodtál mostanában”, vagy „na mi van, jól sikerült a tegnap esti buli?” hozzászólást megbeszélhettük egymással a kép alatt, vagy a következő személyes találka alkalmával.
Ma már ismerősöknek sem kell lennünk ahhoz, hogy megnézzük egymás adatlapját, vagy egymás véleményét egy-egy cikk alatt, és persze ahhoz sem kell sok, hogy hamar hajba kapjanak az egyet nem értő véleményhuszárok. Több cikk is szól a kommentek pszichológiájáról, a névtelenség hatalmától kezdve a komformitáson át a csoportszellemig mindenféle tanulmány és kutatás elemzi a kommentelők indítékait és magyarázza a viselkedésüket, pedig egyetlen, na jó, inkább kettő dolog közös csupán a mocskolódó felhasználókban: az, hogy végtelenül ostobák és az, hogy figyelemre vágynak. Elég csak Andy Vajna halálhírére gondolnunk, de ennél egyszerűbb és kevésbé tragikus hírek is kiverik a biztosítékos a rágalmazni vágyóknál.
Ahogy olvasgatom az oldalamon felbukkanó híreket, olvasom a hozzászólásokat is, és szomorúan látom, hogy egyre több a negatív, kioktató hangnemű, személyeskedő, sértő, a témához nem kapcsolódó vagy semmit hozzá nem adó megjegyzés. Nem arra gondolok, hogy minden olvasott cikkel egyet kell érteni. Dehogy. De, ahogyan az életben is, ha egy cikk nem az én célcsoportomnak szól (vagyis nem nekem), akkor eleve el se olvasom. Ha valami miatt mégis ellenállhatatlan vágyat érzek egy tőlem teljesen idegen szemléletű írás elolvasására, (mert például szeretném tágítani a látókörömet) akkor jó eséllyel tudom, hogy mibe vágom a fejszémet. Átrágom magam a témán, forgatom a szemeimet majd végül levonom a konzekvenciákat, hogy ez tényleg nem az én műfajom, és angolosan távozok. Nem lájkolok, nem kommentelek, végképp nem osztok meg ilyen tartalmakat. Ha kérdésem van az írással kapcsolatban, felteszem normális hangnemben, és elolvasom a válaszokat. Nem hagyok magam után „Uramisten ti aztán jó nagy f@szok vagytok!” kommentet, mert ahogy a folyóparton sem dobom el az üres ásványvizes üveget, a digitális világban sem szeretek szemetelni. (Alig várom az „Ezzel az írással is pont ezt tetted!” megjegyzéseket. Előre is puszi.)
Vannak azonban az internet mélységesen sötét bugyraiban olyan emberek – vagy inkább csak létrehozott karakterek? – akik csak az olyan tartalomra lesnek, ami a saját igaznak hitt véleményüktől vagy világlátásuktól eltér, és máris lecsapnak. Válogatott szitokszavak és egyet nem értést hangoztató frázisok formájában adja a cikk szerzőjének tudtára, hogy miért is adta a cikkíró édesanyja gyermekvállalásra a fejét, és gyors halált kívánva (vagy egyéb válogatott kínzásokat részletezve) odébbáll. Látszólag! Ugyanis ez a típusú ember csak a válaszkommentre vár, hogy újra és újra lecsaphasson – jellemzően csapnivaló helyesírással – és popcornt majszolva eltöltsön a foteljában egy újabb értelmetlen éjszakát.
Elhiszem, hogy sokan magányosan és unatkozva töltik a hétköznapokat. Egy kis izgalom, vagy kissé morbid szórakozás elfeledteti velük az élet hiábavalóságát, és 5 perc hírnévért bármire képesek.
Mielőtt azonban úgy éreznénk, hogy átvesszük a hatalmat a kibervilágban, érdemes elgondolkodni azon, hogy a nyilvános híroldalak, blogok alatt elhelyezett kommentjeink IS nyilvánosak. Vajon mit szólna a kollégánk, barátnőnk, tanárunk, főnökünk, fiunk, lányunk, unokánk, ha látna bennünket önmagunkból kifordulni csak azért, mert online könnyebb kiadni magunkból a gőzt? Akarjuk-e, hogy ország-világ lássa a véleményünket? Fel vagyunk-e készülve rá, hogy a fagyi visszanyal? Tudjuk-e kezelni, ha valaki visszakézből aláz meg bennünket (ami szintén nyilvános természetesen)? Ha nem, akkor inkább ne írjunk semmit, hanem a következő kávészünetben beszéljük meg Terikével az olvasottakat. Sok trollkodó a visszaszólások után törli eredeti kommentjét, de nem azért, mert belátta, hogy hibát követett el, hanem azért, mert fáj, ha bántanak bennünket. Akkor is, ha nem négyszemközt történik mindez.
Annak, aki valamiért mégis imád negatív kommenteket alkotni, a következőket javasolnám (a legnagyobb tisztelettel és jóindulattal):
- Indíts blogot, és írd le oda, hogy mit gyűlölsz – biztos lesznek követőid, akik támogatnak majd benne!
- Iratkozz le az oldalakról amiket utálsz, és kezdj el követni olyanokat, amik érdekelnek!
- „Vagy jót, vagy semmit!”- ez nem egy rossz elv, alkalmazd online is!
- Menj el futni, vagy kezdj el sportolni valamit!
- Nézz meg egy filmet, vagy süss palacsintát a családodnak – ha nincs családod, a szomszédodnak, és beszéljétek meg a kiborító híreket.
- Ha személyeskednél, akkor regisztrálj egy társkeresőre – sok sikert!
Gondolataimat Alföldi Róbertével zárom, mert mélységesen egyetértek vele ebben (is):
„A tolerancia fogalmának meg se kellett volna születnie. Ha jó szándékkal és kíváncsisággal fordulsz a másik felé, ami szerintem az élet alapja, akkor nincs külön arra szükség, hogy toleráld.”
