“Anya, átviszel a karodban az ágyba?” – kapod a kérdést szinte minden este, és ilyenkor boldogan cipeled az álmos kis testet.
A lefekvési idő a kérdések időszaka. Igaz? Ilyenkor hirtelen nagyon fontos lesz, hogy mennyi km-re van a város, ahová a barátnője utazott, vagy mi lesz holnap az ebéd. Ilyenkor néha türelmetlen leszel, “menj már aludni”, pedig később fognak hiányozni ezek a kérdések.
Néha azt érzed, előre kitalálta azt a rengeteg kérdést, amivel az időt fogja húzni, hogy ne kelljen még aludni. Néha nagyon fáraszt a rutin, a minden esti rutin, igen, igyál még egy kis vizet, nem, már ne egyél semmit. Alig várod, hogy elaludjon, hogy te is ugyanezt tedd. Aztán felteszi valamelyik kérdését, és ellágyul a szíved.
“Anya, idebújsz hozzám?”, “Anya, énekelsz nekem?” és máris nem akarsz semmi mást, csak megölelgetni és megpuszilgatni. Ilyenkor szeretnéd, ha majd tudná, amikor felnő, hogy mennyire szereted őt, és mennyi mindent megtettél érte, a nehezebb napjaidon is. Szeretnéd elmondani, hogy ő a legnagyobb teljesítményed és nagyon büszke vagy rá. Hogy egy kicsit szeretnéd, hogy ne nőjön fel soha, maradjon a te kicsi babád.
Amikor végül elaludt és kijössz a szobából, akkor tudatosul benned, hogy ha nehéz is ez az időszak, nagyon fog hiányozni. Egy nap már nem akarja majd, hogy a karjaidban vidd az ágyba, hogy énekelj neki, vagy elaltasd.
Akkor már olyasmit fognak kérdezni, hogy elvihetik-e az autót, hogyan hívjanak el valaki randira, vagy melyik egyetemre menjenek.
És akkor majd hiányozni fog a soha véget nem érő lefekvési idő, az ártatlan kis kérdéseik.
Forrás: huffingtonpost.com