„Böfiztünk.” „Szopiztunk.” „Fájt a pocink.”
Ki ne hallotta volna ezeket a mondatokat kisgyermekes anyuka ismerősétől, vagy ejtette ki talán saját száján? A ‘mi’ jelenségről szeretnék beszélni, gyermekpszichológus szemmel.
A szimbiózisról
A kisbaba megszületését követően, az első időszakban természetes, hogy a gondos anya, ráhangolódva a gyermek minden rezdülésére szinte együtt lélegzik, fekszik és kel a kisbabával, aki mindenben rá van szorulva. Az első időszakban egyfajta szimbiózisról beszélhetünk, mind testi, mind lelki értelemben, hiszen az anya-kisbaba kettőse szoros, elválaszthatatlan és mindkét fél érdekét szolgálja. Az anya is fejlődik, alakul a kapcsolat által, asszonyból-nőből anyává válik, a pici baba meg a szó minden értelmében függ az elsődleges gondozójától. Természetes jelenségről van szó tehát, amit a magyar nyelv olyan szépen, pontosan megragad: böfiztünk. Így, többes számban. Ki is böfizett? Anya nem, csak a baba. Akkor honnan hát a többes szám? Ez a többes szám az anya és gyermeke közt lévő szimbiotikus kapcsolatról mesél az avatott fülnek. Ebben az esetben az érzékeny, kisbabájával jól összehangolódott, gondoskodó anya, mintha a szószólója, szócsöve lenne a babának, helyette is elmondja, hogy mit élt át. Annyira közös burokban vannak, hogy sokaknak fel sem tűnik, hogy így fogalmaztak: „Telerotyiztuk a pelust.” “Bekaptuk a cicikét.” Pedig tulajdonképpen vicces lenne vizualizálni mindezt.
Eddig volt szó tehát a természetes, normális fizikai és érzelmi közelségről, a szimbiózisról anya és csecsemője között. Ez az időszak fél éves kor után kissé lazulni kezd, a hozzátáplálás megkezdésével és a gyerek megváltozott képességeivel, ahogy önálló helyváltozásra is képessé válik, egyre önállóbb lesz. Gyermekpszichológusként azt tapasztalom, hogy sokszor azonban az indokoltnál és egészségesnél sokkal tovább húzódik ez az időszak. Eszembe jut példa, amikor a 3. osztályos, 9 éves kislány anyukája fogalmazott így: „3-mas lett a matekdolgozatunk”. Többes szám? Ez már feltűnik!
Sokat elárul az anya-gyermek kapcsolat dinamikájáról is. Ebben az esetben is arról volt szó, hogy a kislány bizonyos értelemben még babaként volt otthon kezelve, például 9 évesen is az anyuka törölte ki a fenekét, kötötte be a cipőfűzőjét. Másfelől pedig ott voltak a korának megfelelő elvárások, az iskolai követelmények. A szülőkkel való együttműködésünk során fontos részét képezte munkánknak ennek a családi dinamikának a feltárása, és a kislány tünete: irracionális félelmek, szorongások, is akkor tudtak enyhülni, mikor a szülei végre korának megfelelően kezdték őt kezelni.
Sokszor előfordul, hogy a szülő ragasztja bele a gyermekét egy kisgyerekesebb üzemmódba, megcsinál dolgokat helyette, mert már megszokta, hogy azokat ő szokta csinálni (falatkákra vágja a kenyeret, kikészíti reggel a ruhát, bepakolja az iskolatáskát). Fel kell tenni a kérdést: kinek az igénye valójában? Egy másik példát hozva: Kinek az igénye, hogy a szülők közt aludjon a 8 éves gyermek? A legtöbb esetben komplex dinamikáról van szó, hiszen a gyermek igényét eredetileg kiszolgálta a szülő, majd lehet, hogy nem veszi észre időben a gyermekben végbemenő változást és maradnak az eredeti megszokott rutinnál. Ebbe aztán sokszor a gyermek is partner és bele kényelmesedik abba a szerepbe, hogy őt kiszolgálják. Ilyenkor a pszichológusnál is arról számolnak be a szülők, hogy a gyermek ragaszkodik ehhez a kisgyerekesebb bánásmódhoz. Lehet. Ám az a tapasztalat, hogy az elhatározásnak, hogy ezen változtatni szeretnének: először a szülőben kell megérni és ezt a határozott szándékot megérezve fog tudni változni a gyerek viselkedése is.
„Ma két tantárgyból is dolgozatot írtunk.” Szimbiózisban a tíz évessel. Miért baj ez?
Míg a szimbiózis csecsemőkorban a kisbaba érzelmi biztonságát szolgálja, addig később korlátozóvá válik. A gyermek útja a fejlődés, mindig többet és többet akar csinálni, azok a dolgok vonzzák, amikre még nem képes. A szülőnek az a feladata, hogy ebben támogassák a gyermeket, ne visszafogják. Az önállóság kompetencia érzetet ad a gyereknek. Örömmel tölti el és építi az önbizalmát, ha ő már egyedül is meg tud valamit csinálni. Pszichés feszültséget, és sokszor viselkedéses tüneteket okoz a gyermekben, ha a szülők nem hagyják a saját tempójában kibontakozni. Nehéz megtalálni az ideális bánásmódot, nem jók a túl nagy elvárások és a kisbabaként tartás sem. Meg kell találni az arany középutat a túl szabadon hagyás és a túl féltés között
Mi segíthet elereszteni a gyermeket az elhúzódó szimbiózisból?
Ahhoz, hogy különálló lényként lássa anyaként a gyermekét, önmagát is definiálnia kell, nemcsak, mint szülő, hanem mint felnőtt, dolgozó nő, partner. Mindenkinél azok a szerepek, amik még jellemzik őt, az anya szerepen kívül.
Mi történne, ha a gyermek már nem igényelné Önt olyan mértékben, mint, ahogy tette pici babaként? Mihez kezdene magával? Vannak-e az élet más területein feladatai, sikerei, kibontakozási lehetőségei? Ezeket a kérdéseket érdemes feltennie magának, ha rajtakapta már magát a ‘mi mentalistást’ tükröző megfogalmazások használatán, és a gyermeke már elmúlt egy éves.
Biztonságos háttérként Önre mindig szüksége lesz gyermekének, azonban érdemes lesz mostantól tudatosan figyelnie arra, hogy átengedje az olyan felelősségeket, feladatokat, döntéseket a gyermek kezébe, melyek már kezelhetőek a számára. Mint minden változásnál, itt is lehet számítani ellenállásra, hiszen az önállótlanság valahol kényelmes a gyermek számára is. Azonban kitartó, következetes viselkedéssel elérheti, hogy gyermeke önállóbbá váljon, és majd csak olyankor kérjen segítséget, ha arra tényleg szüksége lesz. Ha a gyermek érzi, hogy szülei bíznak benne, hogy bátorítják, hogy dicsérik, ha próbálkozik, akkor mer majd új és új célokat kitűzni magának és lesz igazán magabiztos és sikeres felnőtt.
Deliága Éva – gyermekpszichológus