Quantcast
Kezdőlap EgészségAnya lelke A pánik valójában – és ami mögötte van

A pánik valójában – és ami mögötte van

Soltész Vera

A félelmek és tünetek káosza bizonytalanná tesz, rácsot von köréd. Körülnézni sem mersz a világodban, nemhogy bármibe belefogni. Minden elindulást küzdelem előz meg, különösen, ha olyan helyre kell menned, ahol már átélted. Egyszerre minden más lett. Szürke a kert, fénytelen az ébredés, ízetlen a kávé. Kicsinek érzed magad, és remegve azon tépelődsz, hová lett az életed. De innen szép nyerni.

December 31.  Épphogy csak teszek-veszek. Szürcsölöm a kávét, felteszem főni a lencsét, kiöntöm a csipszet. Ülök és írogatok. Vagy megengedem magamnak, hogy csak ledőljek, feltegyem a lábam és nézzek ki a fejemből. Hű, de jó is ez. Többször kellett volna megengednem magamnak…

A körülmények megtörhetnek, jut eszembe, aztán rájövök, hogy nem önmagában a körülmények teszik. Inkább az, ha indokolatlanul sokáig próbálom megváltoztatni azt, amin nem tudok változtatni. Ha túl sokáig hitegetem magam, hogy még mindig mindent kézben tartok, pedig már régen nem. Ha túl sokat beengedek kívülről, és hosszú ideig annak adom az energiám, ami vagy aki nem érdemli meg. Igen. Ha nem figyelek a saját egységemre, és a bennem fokozódó feszültségre mosolyogva ráfeszítem a fegyelmezettség és az elvárt viselkedés celofánját, valami odabent szép csendben rohadni kezd.

Kevés a marék vitamin és hús-zöldség, sőt, a 375 sem segít, ha elfogyott a cérnám, de eljátszom, hogy van még! Akkor lassan kinyír a „persze, jól mennek a dolgok”, a „nem kell megállni” és a „bírom én ezt”. Egy frászt bírom.

Volt időm gondolkodni.

Ha nem veszed tudomásul a tudatalattid jelzéseit – amit a test mutat meg -, előbb-utóbb már nem te irányítod az életed, hanem a tüneteid.

Aztán egy szép napon nyugodtan sétálsz az utcán, olvasol vagy fürdesz, és azon kapod magad, hogy sóhajtoznod kell, különben nem kapsz levegőt. Vagyis kapsz, de mégsem. Megmagyarázhatatlan érzés sodor el a pillanat törtrésze alatt – és a rémület, mert fogalmad sincs, mi történik. Végtagjaid kocsonyaként remegnek, a lábaid nem tartanak meg többé, karjaid ólomnehezek, mégis rongyként lógnak. Zsibong a fejed, aztán mintha szétesnél atomjaidra, akár ha egy tornádó sodrása tépne szét. Biztosan tudod, hogy ott helyben megfulladsz vagy elájulsz, és vége van. Nincs kihez szólni, nincs kibe kapaszkodni, eszetlen menekülési kényszert érzel, menekülni kifelé a helyzetből, járműből, kádból, mindegy. Teljes erőddel kapaszkodnál valakibe, hogy érezhess valami stabilitást, és hogy elhidd, nem fogsz most azonnal meghalni. Nem tudod irányítani ezt az őrületet, zokogni és hányni akarsz. Az agyad generálta érzetek másodpercek, percek alatt maguk alá gyűrnek, rövid szünetekkel hullámokban érzed a megsemmisülést, a szédüléstől megmozdulni sem mersz, és az indokolatlanul elhatalmasodott halálfélelem szorításában az őrület kerülget… És mindebből senki nem lát semmit.

Aztán ahogy jött, úgy megy is. Romot hagy maga után, mint a forgószél. Semmihez sem hasonlítható fáradtságot, ürességet, jó esetben sírást. Csak pislogsz, mi történt veled. És onnantól kezdve nem tudhatod, ez az izé mikor látogat meg újból. Holnap? Egy hónap múlva? A hétvégi program közben? A metrón? Teljességgel kiszámíthatatlan – és épp ez tartja fenn a tőle való félelmet. Ez, ha hagyod, megbénít. Egy idő után fő napirend a félelem, a keserűség és a kimerültség. Mikor pedig már aludni sem tudsz, a szakadék szélén érzed magad.

A pánikban az a legrosszabb, hogy minden megdől, amit addig biztosnak hittél. Hogy veled ez nem történhet meg. Aztán hogy legközelebb majd tudod kezelni. Persze.

Már nem is emlékszel, hogy tulajdonképpen milyen boldogság is volt csak létezni a mindennapokban, sem arra, milyen voltál te magad – AZ előtt. A félelmek és tünetek káosza bizonytalanná tesz, és rácsot von köréd. Körülnézni sem mersz a világodban, nemhogy bármibe belefogni. Minden elindulást küzdelem előz meg, különösen, ha olyan helyre kell menned, ahol már átélted. Egyszerre minden más lett. Szürke a kert, fénytelen az ébredés, ízetlen a kávé.

Kicsinek érzed magad, és remegve azon tépelődsz, hová lett az életed.

Amit érzel, normális, attól függetlenül, hogy mások minek ítélik meg. Mindig lesznek, akik „jobban tudják”. Majd elhadarják, hogy szedd össze magad, meg hogy ne félj, hiszti, nyugodj meg, ne aggódj, dehátmindenedmegvan. És a többi. Mintha ezeknek a mondatoknak bármi köze lenne a valósághoz. Nem baj. Ők nem tudják, hogy a pánikrohamnak és a szorongásnak nem maga a hétköznapi értelemben vett pánikolás az oka. Sokkal inkább a külvilágra, a történések energiáira különösen érzékeny alaptermészet, amelyet megterhel a túl sokfelé terjedő figyelem, aggódás, és megfelelési kényszer, a mindenre reagálás. A késztetés mindent jól és azonnal megoldani, embereket, dolgokat megmenteni, azonosulni jóval és rosszal. A jelenlét helyett túl sok tartózkodás a jövő kiszámíthatatlanságában és az el-múltban. A külvilággal párhuzamosan fokozódó belső káosz betuszkolása egyfajta kitartó fegyelmezettség mögé.

Ezt a folyamatot csak azok veszik észre, akik igazán ismernek – vagy azok sem. A többiek csak az utolsó felvonást látják majd. A robbanást, az összeomlást. Szóval zavaró teher ez a kívülről jövő zaj, de minél zavaróbb, annál jobban igazolja, hogy a valódi iránymutatás bennünk rejlik.

Az ember nem azért van a világon, hogy másoknak megfeleljen, hanem hogy a lelkét megismerje, és saját lényében kiteljesedjen!

Itt van tehát ez az állapot. Ijesztő, ismeretlen, kihúzta a talajt a lábunk alól. Innen szép nyerni. Tudom, tudom. A kitartáshoz is újra meg újra motivációt kell keresni, ahhoz pedig megint csak erősnek kell lenni. Ördögi kör.

Mit tehetünk?

Az ellentmondás abban rejlik, hogy csak úgy marad erő kimászni a gödörből, ha nem akarunk erősnek látszani. Minden megszokott megfelelést elengedni, azonnal! Igen, jól sejted. Ekkor fogunk pontosan annak látszani, amitől mindig is rettegtünk: gyengének. Nyilvánosan felvállalni? Szétesni, sírni, belekarolni, elmondani? Rémálom, igaz? Pedig épp ez a kiindulási pont. Tudomásul venni, hogy ez most nem megy. Az is lehetséges, hogy kizárólag mi látjuk ezt gyengeségnek. Hja, de ilyenkor nem pont saját magunk felett is ítélkezünk? Na ugye. Még egy teher, amit már igazán ledobhatnánk már.

A pánikról – ahogy minden lelki vagy mentális elakadásról – nehéz beszélni. Jóformán megfogalmazni is képtelenség, mi történik egy-egy rosszullét során, vagy milyen lelki és testi jelenségek kísérik a mindennapokat két roham között. A szégyen érzése, hogy valami nincs rendben velünk, és a téves elképzelés, miszerint „mások bezzeg vígan élnek”, még inkább bezárkózásra készteti az embert. Így nincs semmi kapcsolódás, nincs visszajelzés. Rendkívül magányos a megélés.

Mielőbb keresni kell a közösséget, ahol ismerik a jelenséget, kötelező kapcsolódni azokkal, akik megértik, amin keresztül megyünk, vagy legalább elfogadják. Azokkal pedig különösen, akik így is, változatlanul szeretnek minket – vagy talán még jobban.

Természetesen testi és lelki szinten is keresni kell az okokat. Kérni a segítséget és nyitottnak lenni rá, legyen az gyógyszer vagy energetika; kapszula vagy épp traumatikus emlékek, lenyomatok, konfliktusok oldása. Esetleg a kettő együtt. Számtalan módszer áll már a rendelkezésünkre.

Mert egy biztos: szedhetünk vagy ihatunk bármit, amíg belül görcsösen szorongatjuk néma kiáltásainkat. Egy-egy betegség vagy állapot gyakran akkor jelentkezik, ha már az utolsó utáni pillanatban vagyunk ahhoz, hogy oda helyezzük fókuszunkat, ahol annak mindig is lennie kellett volna.

A változáshoz nem maradhat körülöttünk több játszma. A legfontosabb: beismerni, hogy baj van. Aztán feltenni a kérdéseket. Miből volt elég? Mit kell kigyökereznem az életemből MOST? Min kell változtatnom magamban? Hol vannak a határaim, amiket eddig nem húztam meg másoknak? Esetleg milyen elvarratlan szálak, kimondatlan szavak terhelik a tudatom? Mi gyógyítana meg? Mi emel fel?

Jöhetnek a tettek. Elköszönni vagy felkeresni. Kimondani, megkérdezni. Kikapcsolni, elvonulni, kipihenni. Kivonni magunkat a forgalomból. Időt adni magunknak, hogy megfelelő pályára állhassunk. Újratervezni, átépíteni, nézőpontot váltani. Mindezek nélkül ugyanott forgolódunk tovább a sárban.

Alapvető fontosságú magunkra találni, a saját gyógyulásunk módját meglelni, mert onnantól bármi is történik a világban, ez a tudás, ez az öngyógyító képesség (vagy legalább tudni, hová fordulhatok és hogy nem vagyok egyedül) minden helyzetben kapaszkodó lesz. És mi lehet ennél érdekesebb utazás?

Az biztos, hogy ha hónapok munkája volt ebbe az állapotba eljutni, nem csupán néhány nap lesz kikecmeregni sem, tehát türelemre lesz szükség.

Az is majdnem biztos, hogy lesznek visszaesések. A cél az, hogy ez egyre ritkábban történjen meg.

Nemrég hallottam egy mondatot. „A belső világomat szeretném egyensúlyba hozni ahhoz, hogy funkcionáljak.” Én most ezen leszek, bármivel is jár: idő, pénz, ítéletek. Nem érdekel. Ennél fontosabb most semmi nem lehet. Megígértem magamnak – és a gyerekeimnek.

Ez is tetszeni fog