Forrás: Pbs
Ellen Beate Hansen Sandseter a kockázatos játékról, a gyerekek jólétéről és a kint töltött idő fontosságáról vezet blogot és professzori szintre emelte ennek a területnek a vizsgálatát, amihez tanulmányt is készített. Kutatásainak hála már Nyugat-Európában is egyre nagyobb teret hódít ez a nevelési elv (is). Anyaként kaptunk még egy választási lehetőséget – ha nem állt volna már eddig is tetemes mennyiségű elméleti nevelési irányzat a rendelkezésünkre.
Az indexen jött szembe velem a cikk… na jó, igazából Dóri küldte át, miszerint essen csak le az a gyerek a fáról, a mászókáról, a libikókáról, igazából mindegy hogy honnan, csak tapasztalat útján tegyen szert arra az ismeretre, aminek a megszerzésétől mi, mai (alkalmatlan) anyukák megfosztjuk, mert a kispadról üvöltözünk neki: vigyázz, óvatosan, figyelj oda! A gyerek így megtanulja, hogy a játszótér (és maga az élet) rohadt veszélyes hely, és ezzel természetesen leromboljuk az egész életét. Egyre több a szorongó, mentálisan beteg gyerek, és ennek is az anyák lehetnek az okai.
De vajon tényleg ezt tesszük? Túlféltjük a gyerekeinket? És ha féltjük őket, az tényleg ekkora hiba lenne? Gyerekkoromra visszaemlékezve kirajzolódik előttem a régi, szocialista játszótér képe: fém mászóka, kör- és sima hinták és a kihagyhatatlan mókuskerék. A cikk szerint nem voltunk túlféltve, és szerintem sem. Ha le is estünk valahonnan, a puha, gyakran igen magas fűbe puffantunk, és nem a BETONRA, mint sok mai játszótéren. A szüleink tényleg nem kísértek el bennünket minden alkalommal, mert volt, hogy inkább anyukám testvérénél beszélgettek, aki a játszótértől kb három házzal lakott arrébb. Biciklivel közlekedtünk a faluban, mert még nem volt betonút, csak alig-alig, így a sofőrök is igencsak visszafogottan nyomták a gázpedálokat. Akkoriban a Trabant vagy a Wartburg alkatrész és a szerelési költség is magasnak számított (hacsak nem apa bütykölte meg otthon a garázsban.)
Az eredeti cikkben azért rejtőzik egy mókás ellentmondás is: „A fiatal majmok is szeretnek mindenféle cél nélkül (tehát játékból) himbálózni a fákon, átugrani egyik ágról a másikra, miközben tévhit az, hogy sosem esnek le, valójában a mélybe zuhanás a kismajmok egyik leggyakoribb haláloka.” Értem. Tehát a majmokhoz hasonlóan hagyjuk, hogy a gyerekeink leessenek, és – ha meg nem is halnak – maradandó sérüléseket és életre szóló félelmeket szerezzenek.
Az írás viszont két dologról nem tesz említést. Ha már az állatvilággal vonunk párhuzamot, muszáj a természetes szelekcióra is gondolnunk. A lezuhanó kismajmok kevésbé lennének ügyes vadászok, vagy menekülés esetén nagyobb valószínűséggel sodornák bajba a teljes majomcsaládot. Ugyanígy a vakmerő módon viselkedő gyerekek valószínűleg a természetes érdeklődésen túl a természetes szelekció által kódolt viselkedést is követik. Ezzel az erővel ne szűrjük többé a terhes nőket, majd a gyermek születésénél kiderül, hogy a baba életképes-e vagy sem.
A másik fontos részlet az édesanyák átlagéletkora. Míg a mai 30-as 40-es generáció szülei 20-25 éves korukban vállaltak gyermeket, ma ez a szám inkább a 28-33 felé tolódik. Az anyák idősebbek, felelősségteljesebbek és jobban tudatában vannak bizonyos következményeknek, tehát a gyerekeikre is jobban vigyáznak.
Egyetértek a gondolattal, miszerint a gyerekek játsszanak minél többet odakint, a szabad levegőn, és tapasztaljanak meg dolgokat – a józan ész határain belül. Igenis vigyázzunk rájuk, hogy ne rohanjanak ki az útra, de ha egy kis patakban gyakorolnak egyensúlyozni a kiálló köveken – és van nálunk váltóruha – akkor ne rohanjunk feltétlenül a nyomukban. Nem feltétlenül tartom követendő példának azt sem, hogy fogalmunk se legyen arról, hogy merre kóborolnak a gyerekeink egy olyan korban, ahol sötét autókba próbálnak beültetni iskoláskorú gyerekeket – sokszor sikerrel.
Felnőtt, felelős szülőként talán mindenki fel tudja mérni a vélt vagy valós veszélyeket, és ennek megfelelően hagyja élményhez jutni a gyermekét.
Kiemelt kép forrása: Fortepan