Nagyon nagy levegőt vettem, amikor eldöntöttem, hogy lefotózom nektek a konyha-nappali kombónkat. De ez van. Így néz ki. Szégyellem és utálom. Higgyétek el, hogy reggeltől estig megállás nélkül dolgozom, pakolok, takarítok, mosogatok. Mégis ilyen a lakás. Állandóan. És a többiek patika tisztaságú lakásától egyszerűen elfog a rosszullét. Nem azért, mert az övéké nem tetszik, hanem mert gyomorgörcsöm van attól, hogy nekem soha nem sikerül elérni azt az állapotot.
A véremben van?
Emlékszem, már gimis koromban is mosolyogva méregette anyukám a lakást, miután pénteken délután hazaértem a kollégiumból. „Na, látszik, hogy megjöttél kislányom!” – mondta kedvesen, egyáltalán nem szemrehányó stílusban. A szennyessel tömött táska a folyosón, a ledobált ruháim szanaszét a nappaliban meg a hálóban, a többi cuccom a székeken vagy az ágyon szépen szétterítve. Nem szidott le anyukám, mert jól tudta, hogy vasárnap, amikor indulok, mindent szépen összepakolok, és megint olyan lesz a lakás, mintha ott sem jártam volna. Másrészt pedig örült, hogy a hét hét napjából legalább azt a kettőt otthon töltöm.
Általános iskolás koromban pedig rendszeresen segítettem otthon a takarításban, mosogatásban, bár tény, hogy nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. Szívesebben mentem motorozni a bátyámmal, vagy éppen füstbombát dobáltam vele a padlásról. A nővérem vette fel szépen a háziasszony-fonalat (patika rend van náluk, és isteni háromfogásos ebédeket főz szinte minden nap!). Nekem a mai napig nem sikerült.
Ha mindennek megvan a helye?
Lebeg lelki szemeim előtt egy idilli kép: mindennek megvan a szekrénye, a polca, a tárolója, és én mindent, de mindent be is pakolok a helyére. De sajnos hiányzik egy csomó bútorunk még: egy normális előszoba-szekrény, egy tárolós ebédlőasztal, egy polc a konyából, meg a fürdőből. Sok polc a gyerekszobából (tárolódobozokkal!) Hiányoznak a szekrények innen-onnan. De ha minden meglesz, eskü, tényleg rendet fogok tudni tartani! Én legalábbis így hiszem.
„A szennyes megvár!”
Jajj, ugye mennyire elcsépelt ez a gondolatmenet? A szennyes, meg a mosogatni való megvár, a gyerekeid csak mos ilyen kicsik, használd ki, legyél velük, törődj velük, blablabla… Na, kedveskéim, ha mindenkit annyira megvár a mocskos lakás, akkor gondolom abszolút elnézhető egy kis rendetlenség, ugye?
Hogy miért nincs rend soha? Hát ez nagyon egyszerű. Részben mert a lakással szakaszosan haladok: egy nap 1, maximum 2 helyiség fér bele. A WC meg a fürdőszoba pl mehet egy nap, mert kicsik. 1-1 nap a gyerekek szobája. Ott a ruhák és játékok összerámolása, a fiamnál a rajz- és festékcuccok, az egy hét alatt keletkezett alkotások elpakolása (ohjajj: behajítása) az arra szakosodott dobozba igencsak igénybe veszik a munkaórákat és persze az idegeimet. Nem csoda hogy napi 1 tábla csoki üzemanyagra van szükségem a működéshez. Minimum. Aztán ott van még a nappali-előszoba-konyha szentháromsága, amit egy nap alatt szintén össze lehet rámolni. Ezen kívül még egy nap a közös hálónk, ami most a férjem hálója, de azt szerencsére 10-ből 9-szer ő intézi el. Illetve mindemellé még betársultak a kerti munkák – gazolás, locsolás, füvesítés HELLÓ.
Aztán persze nem csoda, hogy mire az utolsó szobával végzek, az első már megint gusztustalanul fest.
De mindez nem elég, mert a munkafolyamatokat is állandóan megszakítják a gyerekek. Elpakolok két poharat – „Anya, éhes vagyok!” Beraknám a mosást – a kicsinek pelust kell cserélni. Mosogatás – jajj, ki kell vinni a kutyát sétálni. Ésatöbbi ésatöbbi. ÁLLANDÓAN. De nem csüggedek. Mindenkinek megoldom a kínját-baját, a piszkos edény ugye megvár, aztán majd folytatom a takarítást. VAGY NEM.
Őszintén nem tudom, hogy másnak hogy és mikor fér bele a csillogó lakás. Az állandóan összepakolt holmik, a ruha nélkül árválkodó székek. Az üres szennyeskosár, a mindig tiszta padló, és a kutyaszőrmentes kanapé meg szőnyeg. Soha nem voltam tisztaságmániás, de így 40 körül már több, mint frusztráló, hogy képtelen vagyok rendet tartani. Főleg két gyerek mellett. Vagy talán éppen ezért?
Rendetlenség van, de kosz nem!
Azért ne hidd kedves olvasó, hogy nyakig járunk a koszban, mert ez nem (teljesen) igaz. A mosógép minden nap pörög, van, hogy többször is, a kislányom játékait hetente fertőtlenítem és kimosom, mosogatunk, felmosunk, porszívózunk (ezt kb naponta), port törlünk. És.. hát az eredményt láttátok.
Így hát marad az ősi trükk: szinte senkit nem hívunk át magunkhoz – vagy ha mégis, akkor előtte egy napig csak pakolunk és takarítunk, és még – szerintem – úgy is vállalhatatlan a lakás. Nyugtassatok meg, hogy nem csak én vagyok így ezzel… Na, de lassan 2 éves a kislányom (csak 1,5 év!), utána már egyszerűbb lesz minden. Addig pedig a bor és a mennyei csokoládé legyen velünk! Ámen.