Vágtál már a sarokba játékautót? Azonosítottad már magad egy rakás szerencsétlenségként? Nem mindig ölelésre emelted a karod? Sírtál már gyereknapon a fürdőszobába zárkózva? Akkor ezt az írást most Neked ajándékozom.
Ki büszke kirohanásaira, megbánásaira, a tehetetlenség miatti fuldoklásra, a hangos szavakra, fülesekre, türelmetlenségeire? Ki ismeri be könnyen, hogy tévedett, rosszul reagált vagy nem épp a megfelelő macskakőre lépett? Senki. Épp ezért olyan magányos ez. Hát essen róla szó! Nem vagy egyedül.
Talán ismerősek a feszültséggel teli, rosszul sikerült napok, hétköznapi konfliktusok, melyeket látszólag oly nehéz kezelni vagy feloldani. A mindennapok darálójában, a fegyelmezett megfelelésben könnyen válhatnak hektikussá a napjaid. Lehetsz túlterhelt, kifacsart. Kiborulhatsz, sírhatsz vagy épp nevethetsz őrülten. Valójában szinte semmi sem rossz – amíg őszinte.
Mindvégig jó vagy. Elég jó! Ha kócosan, kisírt szemmel hajolsz az ágya fölé, számára akkor is Te leszel a legjobb, a legszebb. Mindentől függetlenül, tökéletlenségedben is tökéletes vagy.
Minden jó úgy, ahogy van, míg belátjuk, kimondjuk, átbeszéljük, bocsánatot kérünk. Minden jó, ahogy van – egészen addig, amíg a gesztusok, a szavak nem válnak játszmává, és nem kötik a szeretetünket feltételekhez.
Mert abban a pillanatban indulnak romlásnak a dolgok. Ott, akkor kell feljebb lépni. Önmagunkon feljebb. Nem a külvilágot kell megváltoztatni, abba csak belefáradsz.
Mit tehetsz?
Nem segít az, ha másokhoz hasonlítod magad. A szülők sokfélék, hiszen ember és ember között is rengeteg a különbség. Nem csoda: mindenki más háttérrel, értékrenddel, traumákkal, neveltetéssel érkezik a szülőségbe. Így aztán mind máshogyan reagálunk és oldunk meg helyzeteket (vagy nem oldunk meg). A különbözőségben azonban sose tévesszük szem elől azt, ami közös!
Sokszor egyébként ösztönösen tudjuk, egy-egy helyzetben mit kell tenni. A szívünk hamarabb súg, mint ahogy a gondolat megszületik. Első ötletünket aztán túlgondoljuk, és végül nem lépjük meg, pedig abban rejlett a megoldás. Ismerős, ugye? Tudjuk, mi a helyes, ám nincs erőnk hozzá. Kavarog bennünk az aktuális társadalmi elvárásoknak való folyamatos megfelelés vágya, és az ezzel szemben érzett természetes ellenállás is. Hiszen a szívünk mélyén nem megfelelni vágyunk, hanem boldognak lenni…
De mi romlott el?
Semmi. Nyugodj meg! Nincs tökéletes nap, nincsenek reklámarcú gyerekek vagy felnőtte! Valódi, életszagú létezés van. Szülőnek sem születtünk, hanem azzá válunk, folyamatosan.
A nyavajgás, hiszti, nyegleség, a sok kezelhetetlenségnek titulált tünet (nem mondom, hogy mindig, de nagyon sok esetben) tükör. Legtöbbször a külvilág zajának, valamint rosszul megválasztott prioritásaink és kommunikációnk tükre. A jó hír, hogy bármikor változtathatunk.
A rossz hír – ami valójában jó – , hogy ehhez el kell csendesítenünk a változtatás ellen ágáló, roppant kényelmes egónkat. Valamit el kell engednünk ahhoz, hogy az áramlás tovább működjön a családban. Igen. A család ugyanis egy rendszer, nagyon leegyszerűsítve „mindenki mindenkivel összefügg”. Amikor nagyfeszültség keletkezik az otthoni légkörben, többnyire épp egy olyan elképzeléshez ragaszkodunk görcsösen, ami nem működik és általában nem is létfontosságú. Ha objektíven tekintünk az elképzelésünkre, láthatjuk, hogy legtöbbször nyugodtan engedhetnénk belőle, sőt, az egész család inkább nyerne vele, viszont gyakorlatilag semmit sem veszítenénk. Forrása még a konfliktusoknak egy-egy régi, otthonról hozott minta működésképtelensége, illetve az életünk más területein felgyűlt, rendezetlen gondolatok, aggódásaink, megoldatlan ügyeink.
Az utóbbi megoldása egyértelmű. Ami felhalmozódott, megoldatlan ügyünk van, igyekezzünk rendezni. Az én egyik mumusom például a halogatás. Egy ideje tudatosan szoktatom magam arra, hogy mielőbb hozzáfogjak ahhoz, amit halogatok: ügyintézés, telefonálás, valamely téma rendezése ismerőssel. Meglepő mennyi feszültséget kiold magából az ember, ha gyorsan elrendez néhány feltorlódott ügyet.
De hogyan oldhatjuk a család rendszerében érezhető feszült helyzeteket saját magunkon keresztül?
Olyan kényelmes lenne kifelé mutogatni és a fal felé fordulva duzzogni. De mi már nem vagyunk gyerekek, a nehéz helyzetekben épp nekünk kellene felnőttként viselkedni. Kell, hogy legyen megoldás… Egy nap elkeseredve ültem a kerti padon, meredten bámulva egy pontra. Akkor már túl voltam egy kiadós síráson, és a sikertelenség érzése elől jobbnak láttam kimenekülni a kedvenc helyemre, ahol mindig kitisztulnak a gondolataim… És akkor, ebben a teljesen átlagos pillanatban ért a megvilágosodás.
Tulajdonképpen mit is várunk el a gyerekeinktől, és mit magunktól? Arra neveljük a gyerekeinket, hogy őszintén és egyenesen kommunikáljanak, miközben mi képtelenek vagyunk ugyanerre? Kitartásra ösztönözzük őket, míg mi feladjuk a dolgokat és megszokásokba süppedünk? Biztatjuk őket, mégis azt hallják, ahogy mi magunk felett is ítélkezünk? Elvárjuk, hogy játsszanak szépen, de annyira fontoskodunk, hogy nem érünk rá fél órát társasozni? Azt kérjük tőlük, „vállalják a felelősséget”, míg mi egymásra, sőt, ami a legrosszabb, esetleg épp rájuk mutogatunk?
Hogyan lehetünk így hitelesek? Hol is kezdhetnénk másutt a változtatást, ha nem magunkban?
A prioritásokat jobban megválasztani, időt szánni a lényegesre: saját belátás dolga. Szakember segítségét kérni: saját – és bölcs – döntés. A másik helyett magunkon uralkodni: saját döntés. A saját múltbéli árnyékainkat feldolgozni – mennyit számít! – saját döntés. Töltődésre, alvásra időt szorítani, segítséget kérni, ha nem megy: ezt sem fogja senki megtenni helyettünk.
Én például sok időt töltök a fejemben a múltat elemezve. Szüleim helyzetkezelését, kommunikációját, döntéseit, érzelmi visszajelzéseit próbálom felidézni és párhuzamba állítani a saját gondolkodásommal, kommunikációmmal. Igyekszem tetteimbe beépíteni azt, ami nekem építő volt, megugrani viszont azt, ami visszahúzott. Emlékeket dolgozok fel, hol egyedül, hol szakember segítségével. Hihetetlenül izgalmas és hasznos utazás ez. Én így szeretnék felemelkedni a gyerekeimhez.
Ha lélekben, mentálisan rendeződünk, kívül is minden letisztul. Magadat gyógyítod – a családot gyógyítod.
Így maradhat meg az áramlás, amit rossz napokon úgy érzed, elvesztettél.
Egy dolognak soha nincs helye: érzelmi falat vonni közénk és a gyermekünk közé. Lehetnek érzéseink, egy határon belül indulataink is, sírhatunk, lehetünk dühösek, mindez természetes, és nem baj, ha hús-vér embernek látnak minket. De érzelmileg mindig elérhetőnek és hitelesnek kell maradnunk, minden időben. Konfliktus és következmény esetén is. Szemünk fénye ez által tanul tőlünk megbocsájtást és megnyugvást.
Mert neki is lesznek hektikus vagy kimerítő napjai, amikor a legrosszabb énjét mutatja – olyankor kell leginkább tudnia, hogy mindennek ellenére is szeretve van. Akkor sosem huny ki belőle az érzelmi biztonságérzet, és az sem, ami most olyan csodás benne. Ennél fontosabb, életre szóló alapot nem is adhatnánk!
Természetesen nincs tökéletes nap, nincsenek reklámarcú gyerekek vagy felnőttek. Élet van. Örökké dilemmázó, féltő és önmagukat marcangoló szülők. Nehézségek, mélypontok, hektikus napok ezután is lesznek. Ám mind egy-egy lehetőség a változtatásra. És ez a lényeg. Hitelesnek, embernek maradni előttük és számukra. És ha kell, megugrani saját magunkat. Elég jónak lenni azt jelenti: megteszem, ami tőlem telik és bár nem vagyok tökéletes, bármi történik, itt vagyok Neked.
Ki büszke kirohanásaira, megbánásaira? Senki. De mi lenne, ha mától igenis büszkék lehetnénk még valamire? Ha ők képesek feltétel nélkül, megbocsátással szeretni, tanuljuk meg, idézzük fel mi is újra! Hogy mire az a fránya felnőtté válás galádul kikoptatná a szívükből, csakazértis örökre meggyökerezzen bennük.