Kicsit zavar, ahogy még mindig sokan gondolkodtok a bántalmazásról. Szörnyülködtök minden egyes eseten – sok van, személyes történetek hetente terjednek többek között a Facebook-on. Talán te is lájkolod, vagy sírós fejet biggyesztesz alá; néha meg is osztod, ha eléggé megbotránkoztató, vagy sajnálod a történetben szereplő gyerekeket. Ha van érintett ismerősöd, esetleg még hozzá is szólsz, támogatásképp. Most, hogy a #meetoo mozgalom még mindig virágzik, már nem (mindig) tabu kimondani, hogy valaha zaklattak; a Nane Egyesület 16 akciónap nevű programja egyre nagyobb visszhangot kap; a csapból is a nők elleni erőszak folyik…. ilyenkor különösen elszomorít, hogy még mindig sokan vagytok, akik nem értitek mégsem. Akik elítélitek a családon belüli erőszakot, felháborodtok, és Isztambuli Egyezményt követeltek. De ha ott állunk előttetek, teljes testi valónkban, nem tudtok mit kezdeni velünk.
Nem, nem azt mondom, hogy nem éreztek együtt.
Tudom, hogy azt teszitek.
Sajnáltok.
Meghallgattok.
Támogatni akartok.
Próbáltok tanácsokat adni.
És mindezt jóindulatból.
Pont ezért rettenetes, hogy a szavaitokkal megsebeztek bennünket: volt vagy jelenleg is bántalmazottakat.
Én hiszek abban, hogy ez elkerülhető. Odafigyeléssel – és több információval.
Szóval, ha kérdeznétek …
Nem, nem vettük előbb észre. Igazán sajnáljuk, de nem ment. Lehet, hogy nem ismertük a figyelmeztető jeleket. Lehet, hogy ismertük, de azt gondoltuk, ez velünk nem történhet meg.
Nem, nem vertek bennünket minden nap. Talán nem is vertek, hanem szavakkal bántottak. Voltak jó időszakok – sőt, eleinte rengeteg felhőtlenül boldog időszak volt. Később persze ezek ritkultak, de a jó és békés időszakok még mindig tovább tartottak, mint maga a bántalmazás.
Nem, nem azért alakult ez így, mert kibírhatatlanok vagyunk, és nem működött a kapcsolat. Nem segített volna, ha odaadóbbak vagyunk, megértőbbek – vagy több kompromisszumot kötünk.
De igen, valószínűleg tovább maradtunk, mint kellett volna. Talán vissza is mentünk. Lehet, hogy ezt nem is egyszer tettük meg. Tudjuk, hogy ez nagy hibának tűnik. Rég megbántuk – de a bántalmazó kapcsolat dinamikájából nem tudtuk kihúzni magunkat.
Nem, nem lett vége, amikor eljöttünk. A bántalmazás még hónapokig, sokszor évekig tartott – vagy tart – a szakítás után. Ha gyerek is van a kapcsolatban… nos, nem tudom, hogy akkor egyáltalán van –e vége valaha.
Igen, MI megszakítottunk minden kapcsolatot a bántalmazóval. De ő velünk sajnos nem. Megint egy helyzet, ami ellen nehezen tudunk védekezni.
Nem, nem vagyunk gyengék. Tehetetlenek esetleg. És sokszor eszköztelenek, mert nincs igazán, aki tettekkel is segíteni tud bennünket. Főleg nem a hivatalok és a gyermekvédelmi rendszer, akik előtt még sokszor mi kényszerülünk védekező pozícióba, mert
nem, nem tudjuk „normálisan” megbeszélni a dolgokat. Pedig értelmes emberek és tudatos szülők vagyunk. De egy bántalmazónak soha nem érdeke a megegyezés; ő csak lenyomni szeretne bennünket. Mindegy, hogy mi mit szeretnénk, ő biztosan az ellenkezőjét.
Nem, nem megoldás, hogy engedjünk. Nem azért, mert mi harcolni szeretünk vagy épp bosszút állni. Hanem azért, mert kipróbáltuk már – és nem vált be. A bántalmazó viselkedését a sajátunkkal nem tudjuk befolyásolni, és legtöbbször kiszámítani sem.
És végül: IGEN, gondolunk a gyerekekre közben! Sőt, csak azokra gondolunk. Mi is tudjuk, hogy mit nem kellene a gyerek előtt, és törekszünk is rá. Csak épp, ebben IS egyedül vagyunk. És mint mondtam, mi EGYEDÜL nem tudunk változtatni.
Mellettünk állsz? Oszd meg másokkal is a bejegyzést: szükségünk van a támogatásra!