Mire is számítson az ember 32 évesen, 4 év totális kialvatlanság után, mint egy ilyen bókra? Már kezdtem latolgatni, hogy vajon a szemem alatti táskák miféle hasonlóságot mutatnak egy busz hátsó lökhárítójával, mikor szöget ütött a fejemben, hogy Levi részéről ez TÉNYLEG egy dicséret volt! Szép vagy, mint egy busz – így gondolkodik egy négyéves kisfiú.
A gyerekeim mindennap tartogatnak valami meglepetést, ami jelentkezhet enyhe idegösszeomlás („Nem hiszem el, hogy a két gyereknek összesen nincs akkora alvásigénye, mint nekem!”), lábon kihordott szívroham („Aki a futóbiciklit kitalálta, annak biztosan nem volt gyereke! vagy legalábbis nem két fiú…”), de akár nevetőgörcs formájában is („Most tényleg a déli harangszóra táncol?!”). Kétségtelen, az anyaság évei életem legintenzívebb időszaka, melynek során az érzelmek igen széles skáláját megtapasztalom, sokszor 24 óra leforgása alatt, és rengeteget tanulok, nemcsak a gyerekeimről, hanem a gyerekeimtől is.
Levi 4 éves, vele már nagyjából túl vagyunk a dackorszakon, vagyis szeretném hinni, de erre elég gyakran rácáfol. 2 és fél éves korában (vagy, ahogy ő mondta akkoriban: „- Hány éves vagy? – Fél 2”), mikor a kellős közepén voltunk a mindennel ellenkezés időszakának, megkérdeztem tőle:
„- Levi, dackorszakban vagy?
– Igen. NEM!”
Ezzel el is mondtam mindent… Nem teltek zökkenőmentesen a hétköznapok, és közben a 6 hónapos kisöccse is ott volt. Eléggé próbára tette a türelmünket, hogy mindent 100-szor kellett elmondanunk, de a reakció mindannyiszor elmaradt. Ilyenkor a szülők tehetetlenségükben tudattalanul is saját szüleik szavait vetik be, mint utolsó titkos fegyvert. Így kerül elő sokszor a bűvös „háromig számolok”- kezdetű mondat, aminek a varázsereje a mai napig rejtély számomra, hiszen a gyerekeinknek sosem vázoltuk fel, mi jön a 3 után, mégis valami rettenetes szankció lebeghet a szemük előtt (mesenézési korlátozás, esetleg tartós túrórudi megvonás?), mivel az ominózus mondat hatásos! Többé-kevésbé, de Levin sokszor ez sem fogott ki.
Az ágyon ugrált (alvás helyett), türelmem pedig a végét járta:
„- Levi, 3-ig számolok…
– Számolj 4-ig!”- hangzott a kamaszosan flegma, ám kétségkívül logikus válasz.
A számokkal valahogy mindig tisztában volt, és azzal is, hogyan kell egyetlen szóval megsemmisítő csapást mérni a szülőkre – vagy legalábbis a rekeszizmaikra.
Egy alkalommal például megkérdezte az apját:
„- Apa, te hány kilo vagy?
– 93.
– 95 vagy.”- vágta rá gondolkodás nélkül, mit sem sejtve arról, hogy ez valójában mit jelent.
Ebből még nem is volt gond, hiszen családban maradt. De olyan helyzetek is adódtak, mikor a gyermeki őszinteséget nyilvános helyen prezentálta.
A játszótéren talált egy botot, és az utca járókelőinek kiabálva mutatta:
„-Bácsi, nézd: bot! Bááácsi! Nééézd!” – Szerencsére a NÉNI nem csak nem nézett, de nem is hallott.
Csak remélni tudom, hogy a szupermarket biztonsági őrének se volt túl jó a hallása, mikor a következő párbeszéd lezajlott:
„- Anya, az milyen bácsi???
– Biztonsági őr bácsi.
– És miért fülzsírozik???”
Egy másik alkalommal a szomszéd bejárata előtt sétáltunk el:
„- A szomszédban miért nyitva van az ajtó?
– Szellőztetnek.
– Mert kakaszag van?”
A szaglása igen érzékeny. Egyszer, mikor vendégek voltak nálunk, csak ennyit jegyzett meg:
„- Ez a nő büdös.”
A csúnya szavaktól igyekeztünk kímélni a szókincsét, de azért néhány így is beszivárgott, és a megfelelő pillanatban előkerült.
A szomszéd lámpája bevilágított az ablakunkon, Levinek nem tetszett:
„- Megint világít az a hülye lámpa.
– Levi, nem mondjuk, hogy hülye.”
Pár héttel később ugyanaz a helyzet:
„- Megint világít az a lámpa. Nem mondom, hogy hülye!”
A lecke bevésődött – vagy mégsem?
A következő héten:
„- Anya, ugye már nem világít a szomszédban az a hülye lámpa?
– Levi, nem mondjuk azt, hogy hülye.
– Ugye már nem világít az a büdös lámpa?”
Szókincsbővítésünk eszközéül szolgálnak a korának megfelelő mesék, versek is, melyekkel az esti egy-másfél órás altatási procedúrát remekül ki lehet tölteni.
Egyik este József Attila Altató című versét kérte:
„- Azt akarom, hogy lehunyja a ház a szemetet.”
Igen, a kukásautó nagy kedvenc, minden egyes járulékával.
A rímfaragással egyébként zsenge kora ellenére egészen jól áll.
A férjem mondta valamire, hogy a Baross utcában van, Levike a háttérben így elmélkedett:
„Baross, olyan, mint a szaros.”
De a mondókákat is szereti:
„-Egy, megérett a cseresznye.” Tartalmilag végül is rendben van.
Néha új szavak születnek. Állatos könyvben mutattam valami nagyon egyértelműt (gondoltam én):
„- Levi, milyen állat ez? Ormánya van és nagy fülei.
– ???
– E betűvel kezdődik.
– Ebéka”
Máskor ismert dolgok új megvilágításba kerülnek.
„- Emlékszel, milyen hidakat láttunk Budapesten?
– Árpád-híd, Nyaklánchíd…”
Végül is, ha nyakamba venném a várost, én is a Lánchíddal kezdeném!
A gyereknevelés sokszor fárasztó, és mindig adódnak nehézségek, de ha a humorérzékünk velünk van, gyermekünk néhány szava bármikor jobb kedvre derít (alig várom, hogy a kétéves Csabi is beszélni kezdjen). Sokszor segítség, ha az ő látásmódjuk szerint tudunk élni, nem ismernek lehetetlen.
Levi befeküdt a napozóágyba, este:
„- Napozok!
– Levi, nem is süt a nap.
– Akkor estézek!”
Czafrangó Ágnes