Szingliként és gyermektelenül az ember könnyen kijelenti magáról, hogy ő márpedig tökéletes szülő lesz, gyermeke a jólneveltség mintapéldánya, anyasága pedig maga a babamámoros szappanbuborék. Aztán megérkezik a főszereplő, aki pillanatok alatt borítja a forgatókönyvet, így lesz a romantikus vígjátékból végtelen – olykor drámai – történet. Demeter Zsu írása.
Nagy nap ez a mai.
Pontosan hat éve, hogy idecsöppentem, ebbe a virtuális sétálóutcába.
Nagy nap ez a mai, mert pontosan négy éve – bár koppintás alapján – de közhírré tétetett,hogy a hasamban növekvő magzat egy fiú gyermek lesz. S bár az utolsó pillanatig nem mertem beleélni magam – még tekintélyesen meglengetett szerszáma ellenére sem -, az egyik legboldogabb estém lett az életben.
5 hónappal később már a karomban dédelgettem itthon, és próbáltam megtalálni, pontosan merre is vagyok fejjel előre. Kezdetben kicsit nehéz volt, aztán egészen rutinos lettem, lettünk, és belejöttünk. A poronty mintapéldánynak sikerült, így örömmel, és boldogan vágtunk bele a sorozat második szériájának legyártásába, hogy úgy igazán megtudjuk mi a magyarok istene. De ez egy másik történet.
Maradva a témánál, essen szó a szőke, göndörhajú, zsiráf testalkatú, kópéságról, úgy is mint (klasszikusan az apját idézve) basszátok meg, fiam lett.
Rá kellett jönnöm, hogy nem elég az anyaság érzést vágyni, hovatovább akarni. Arra bizony nagyon-nagyon fel kellene készülni. És nem csak úgy, hogy megbeszéled édesapával, hogy ti majd milyen faszák lesztek, és összesúgtok, amikor más gyereke valami nektek nem tetszőt csinál, hogy ti aztán ezt sohaabüdöséletben meg nem engeditek majd neki, hiszen minden csak nevelés kérdése.
Képzeld nem az. És képzeld én is csak addig voltam tökéletes szülő, míg egy keddi estén a kezembe nem adták a fiam. Mert ott és akkor kiderült, hogy én bizony erről még semmit sem tudok.
Aztán kezdtem belejönni, és közel két és fél év után meg is találtam magamban az igazi anyát, akit már nem nyomtam el vélt vagy valós elvárások tengerében, és aki nem szarta össze magát, ha egy váratlan helyzetet kellett megoldania. A sors kegyetlen fintora, hogy ehhez egy kórházban töltött öt napos kiképzés kellett a másodszülöttel, szóval ha te most vagy az elején, és még nem érzed igazán a csít, szeretnélek megnyugtatni, hogy mások sem, én sem, és bizonyítottan meglelhető az ősasszony kórházi bennfekvés nélkül is.
Amikor elképzeltem a gyerekeimet, egy sor olyan dolog járt az eszemben, mint hogy hogyan fogom őket arra tanítani, hogy szeressék egymást, hogy köszönjenek az utcán, hogy tudjanak érthetően beszélni, hogy majd nagy lakomákat csapunk.
Aztán felébredtem.
És kiderült, hogy anyaként az ember egy csomó olyan valós problémával szembesül, ami kiskutyapimpili ahhoz képest, hogy milyen legyen az első cipője.
Például a gyerekekből folyton folyik valami, valahonnan. És ha szeretnél ezeknek a parttalan ömléseknek gátat szabni, akkor sem biztos, hogy mindig segít a Domestos.
Én például nem tudtam megtanítani orrot fújni a gyereket, egyike a leggusztustalanabb dolognak a világon, pedig engem mindkét gyerekem fosott már le pelenkázás közben, és az ehhez képest meg se kottyant. Ma sikerült rávennem, nevén nevezett elsőszülöttet, hogy dühös sárkány módjára kezdje el rendeltetésszerűen használni a zsepit. Az eredmény az első fújás után, egy, az orrától az emeletes ágy teljes magasságában, a padlóig lógó (kb. 160 centi) takonycsík volt, a levegőben lóbálva. Több volt mint undorító. És nekem kellett összeszednem. Hát valami csodálatos. És ennek még nincs is színe, szóval szerintem totál mázlista vagyok.
Amikor életében legeslegeslegelőször volt lázas, és éppen alig múlt egy éves, és nem kapott előtte oltást, tehát a láz betegséget jelzett, emlékszem, megszakadt a szívem. Pedig ő már akkor is röhögve tűrte az egészet. De mi megbeszéltük, hogy nem sajnálkozunk, hanem élünk, és ő szerencsére pont ilyen alkat, ezért csak ha már napok óta beteg akkor zuhan meg, és akkor sem sokáig.
Mára már ott tartunk, hogy felmérem a helyzetét, és kezelem az állapotát. Némi részvétet és kétségbeesést csak és kizárólag a saját lefekvési időmben engedek meg magamnak, különben totál kikattannék. Arról nem is beszélve, hogy a baj, sosem jár egyedül, szóval ilyenkor gyors és részvéttelen hanyatlásnak indul az egész família, és ha mázlink van, akkor egyetlen körben véget ér az egész és nem pinpongozunk egymás között hetekig. Ismétlem, ha mázlink van.
Szóval négy év alatt sokat tanultam, erről is.
Magamról is.
Ami négy éve még csak 100 lájk és sok gratuláció volt, ma már 110 centi és 14 kiló, csupa kirobbanó boldogság és önzetlen szeretet, megspékelve egy adag huncutsággal és bájjal, a többi részt pedig robbanócukorból összerakott hiszti és dac darabkákból eszkábálták össze a folyton építkező bábjátékosok.
4 éve… az egyik legszebb, legjobb dolog az életemben.
Demeter Zsu