Soha nem beszélgettem még ennyi ismeretlen emberrel, soha nem simogattam még ennyi kutyát, soha nem néztem még ennyi autót, ahogy beparkol a helyére vagy éppen indulni készül, mint az elmúlt lassan két évben mióta anyuka vagyok. Méghozzá egy tündéri szőke hajú, kék szemű, rendkívül barátságos 21 hónapos örökmozgó kisfiú anyukája. Aki addig áll veled szemben mosolyogva (persze biztos, ami biztos alapon a lábamnál félig elbújva), ameddig ki nem csikar legalább egy félmosolyt. De a célközönségünk elsősorban a nagymamák, akik rutinosan “pápáznak” és beszélgetnek velünk. Na ezt a közvetlenséget (ezt is) tuti, hogy az apjától örökölte, mert ő az a típus, hogy ha találkozik valakivel 20 perc beszélgetés után úgy köszönnek el, mintha ezer éves barátok lennének. Én nem vagyok ilyen sajnos, mindig irigykedve néztem ezt a különleges képességet. Erre kaptam egy olyan kisfiút, aki mellett nehéz elmenni szó nélkül.
Azt hiszem ezek is mind olyan dolgok, amik a kisgyerekes élet kiváltságai. Hiszen valljuk be irtó hülyén jönne ki, ha egyedül sétálgatva idegen néniket állítanék meg beszélgetni vagy minden gazditól engedélyt kérnék, hogy megsimogathassam a kutyájukat. Az meg egyenesen ijesztőnek hatna, ha állnék egy parkolóban és bámulnám, ahogy éppen valaki beparkol az autójával. Pedig imádom, ezt az egészet.
Érdekes, hogy néhány évvel ezelőtt a nagy rohanásban ezt elképzelni sem tudtam volna. Munka, intéznivalók, hétvégére mindig valami program, barátok, bulik. Bizony felfordult az életem 2019 nyarán. Az első gyerekes anyukákra általában jellemző kezdeti nehézségek után, úgy érzem mostanra (talán) megtanultam élvezni a jó napjainkat, a nyűgösebb napokon pedig gyorsan túl tenni magamat. A legjobb önismereti tréning szerintem az anyaság, sok sok mélyponttal és még több vidám pillanattal.
Persze, ez minden anyukával megtörténik, de aztán jött ez a kicsit néha szürreálisnak tűnő vírusos világ. Eleinte azt gondoltam, hogy az én életembe ez nem is hoz olyan nagy változást, hiszen az akkor nagyjából féléves babámmal amúgy sem éltünk nagy társasági életet. De aztán belémhasított a szívfacsaró valóság, hogy egyelőre még én vagyok a kisfiamnak a világ közepe, de most már kezd nagyon hiányozni a többi szereplő és a többi helyszín. Találkozunk ugyan a családdal, de közel nem annyit, amennyit szeretnénk. A napjainkat többnyire kettesben töltjük. Persze ő azt sem tudja még igazán miből marad ki. De én tudom! Nekem hiányzik a mama gondoskodása, a nagybácsi, aki focizni tanítja, a nagynéni, aki állatkertbe viszi, anya barátnői, akik jól “megnyomorgatják” és apa haverjai, akik a magasba dobálják.
Csak remélni tudom, hogy hamarosan tényleg visszatérhetünk a régi életünkhöz, amit a kisfiam még csak nem is ismer. Addig is annyi kutyát simogatunk, amennyit lehet. Annyi autót nézünk, amennyit csak szeretne. És szívesen beszélgetünk mindenkivel, aki megállít minket.