“Helyes, bérgyilkost fogadni egy probléma megoldására? Nem, nem az. Senki nem tehet ilyet. Nem helyes eltávolítani ilyenformán egy embert, mégha oly aprócska is csak azért, hogy megoldjunk egy problémát.” – abortusz téma.
„Úgy hallottam manapság ez a divat, de legalábbis általános, hogyha a néhány hónapos magzatról kiderül, hogy súlyos beteg, az első, amit fölajánlanak: inkább vetessük el!”
„Fájdalommal mondom. A múlt században az egész világ attól zengett, hogy mit tettek a nácik a fajuk nemesítéséért. Ma ugyanezt tesszük, csak ezúttal fehér kesztyűben.”
Pope Francis delivers his message on the occasion of his weekly general audience in St.Peter’s Square, at the Vatican, Wednesday, Oct. 10, 2018. (AP Photo/Gregorio Borgia)
Ferenc pápa szavaitól visszhangzik az internet és háborognak a feministák. A fenti kijelentések ellenére a pápa felhatalmazta az összes római katolikus papot, hogy feloldozást adjon az abortuszon átesett nőknek.
Kicsit igazat is tudok adni a pápának, de inkább nem. Kötelessége az élet védelme mellett felszólalni, ezt megértem. Ahogyan azt is, hogy vallása tiltja az emberi élet (különösen a kisgyermekek életének) kioltását. Fura fintora a sorsnak, hogy a római katolikus egyház elfordította a fejét a boszorkányüldözés idején, így vált cinkossá több tízezer nő élve elégetésében, megkövezésében és kivégzésében, továbbá a vallás nevében indított keresztes háborúkban sem röstelltek 10 millió embert eltenni láb alól, hogy az inkvizícióban meggyilkolt emberek tömegéről már ne is beszéljünk.
Tudom, hogy Ferenc pápa bocsánatot kért már az egyháza által elkövetett bűnökért, és ez igazán jól esik, köszönöm szépen, de az abortuszt végző lelkiismeretes és alapos orvosokat bérgyilkosnak nevezni, az abortuszon átesett anyákat a bérgyilkosnak fizető gazembereknek titulálni enyhén szólva túlzás!
A statisztikai adatokat böngészve tényleg mellbe vágják az embert a számok: 1000 élve születésre 289 abortusz jutott 2015-ben, ami majdnem 30%. (Akit érdekel a statisztika, az itt nézheti meg).
Dermesztő az is, hogy az erősen vallásos országokban, például Olaszországban, a praktizáló szülész-nőgyógyász szakorvosok 70%-a élből visszautasítja hogy terhességmegszakítást hajtson végre. Az olasz feministáknak így sok dolguk van: próbálják megtalálni a finom egyensúlyt, hogy az abortuszra kényszerülő nők ne az olcsón és veszélyesen dolgozó hentesek kezei közé meneküljenek, hanem megfelelő, kórházi körülmények között részesülhessenek a nekik is járó ellátásban.
A WHO egyik anyagából kiderül, hogy abortusz esetén elég nyomós indoknak számít az anya mentális, fizikális állapotának és életének megmentése és a legtöbb országban azt is megbocsájtják, ha a nemi erőszakból fogant gyermeket kívánja elvetetni valaki, ám a kérésre történő terhesség-megszakítás már csak 69%-os támogatottságot élvez.
Az abortuszok száma magasabb azokban az országokban ahol a modern fogamzásgátló eszközök elérhetősége korlátozott, vagy drága. Gondoljunk csak bele: Romániában, akárcsak Magyarországon, a fogamzásgátló tablettáért borsos árat kell fizetniük a nőknek, míg a terhesgondozást az állam fizeti, és a szülést is ingyen bonyolítja le a választott (vagy éppen legközelebb lévő) egészségügyi intézmény (tekintsünk el a borítékoktól és a magánrendelésektől).
Vegyük még számításba azt a röhejes tényt is, hogy Magyarországon az esemény utáni tablettát csak nőgyógyász írhatja fel (eleve: receptköteles!). Ha valaki tehát egy négynapos hétvége első napján borul össze élete vélt párjával, fiatalon, szerelmesen, meggondolatlanul – VAGY! – fiatalon, szerelmesen és felelősen óvszert használva – esetleg idősebben, kiábrándultan és felelőtlenül, no de a lényeg, hogy megtörténik a „baleset”, akkor már csak az imádságban és a jószerencsében bízhat, hogy nem esett teherbe.
Persze jöhet a kérdések áradata, miért nem előzte meg a bajt? Természetesen a nő a hibás: azonnal kurva lesz belőle, felelőtlen liba, egy senki, megérdemli, most aztán izguljon, hogy mi lesz vele. A férfiak érdekes módon kimaradnak ebből a muriból. Részben azért, mert a riadt nő nem meri elmondani mi történt vagy pedig nem is akarja. Részben pedig azért, mert könnyebb a srácnak/fiúnak/férfinak szakítani, lelépni, mint a bajba jutott (igen, a terhesség is lehet baj!) lányt, nőt vagy asszonyt nőgyógyászhoz kísérgetni, és érzelmileg és anyagilag is támogatni.
Az, hogy a bajba jutott fiatalok a szüleikkel nem tudnak, vagy éppenséggel nem mernek, esetleg nem akarnak beszélgetni a kapcsolataikról, a szexről és az életben előforduló problémáikról – nos, szintén megér egy misét (témánál maradva). A szomorú helyzet az, hogy a szülők – a legtöbb esetben – sem a felvilágosításban, sem pedig a gyerekek partnerként való kezelésében nem jeleskednek. Sok lány és fiú így egyedül marad a döntésével, gondjaival és talán túl késő lesz, mire a család egyáltalán észreveszi, hogy baj történt. Ez lehet egy nem kívánt gyerek, egy rosszul sikerült abortusz, egy túlságosan ütős drog kipróbálása vagy egy jól sikerült öngyilkosság is.
A pápa – és sok más ember szerint tehát – ha egy nő „megesett”, akkor hát hordja ki és adjon életet a gyermeknek. Ha fiatal, akkor ne fejezze be az iskolát, esélye se legyen egy jó állásra, szülje meg és nevelje fel a gyerekét egyedül (olyan 90%, hogy az apuka felszívódik) vagy a szülők segítségével (ha nem fordultak el a lányuktól). Az ilyen helyzetbe kényszerülő nők jóval kisebb eséllyel fejezik be tanulmányaikat, jutnak magasabbra a ranglétrán. Szintén kicsi a valószínűsége, hogy álmaik férfija kisgyermekes, vagy egyáltalán gyermekkel rendelkező nőről álmodozik. A társadalom által nyújtott háló semmit nem ér. A pénz ritkán elég, a gyerek(ek) körüli teendőkben szintén nem kap segítséget az anya.
Ha idősebb a nő, esetleg családja is van, és az apa nem a családfő – hát ő is hordja ki a gyereket, szülje meg. Hogy kinek? Az legyen az ő gondja! Minek lépett félre az a fehérmájú ribanc! A meglévő családja hulljon szét, a munkáját veszítse el, a szeretője lépjen le, és ismét: gondoskodjon a gyerekéről egyedül! Megérdemli!
Fel kellene fogni, hogy az abortuszt nem jókedvéből választja egy nő. Rá van kényszerülve. Jó eséllyel képtelen egyedül felnevelni a gyereket – és ezzel tisztában is van. Talán rossz döntést hozott, felelőtlen volt, vagy a tabletta mondta be az unalmast. Teljesen mindegy. Képtelenség arra kérni valakit, hogy hordjon ki, hozzon világra egy kisbabát, majd sétáljon be vele a kórházba. Adja le, mint egy talált kiskutyát. Akinek van gyereke, az jól tudja, hogy a születés pillanatában – de legalábbis az azt követő órákban vagy napokban – válik a nő igazán anyává és kezd el ragaszkodni a gyermekéhez. Persze van, aki már korábban is, és vannak olyanok, akik csak hosszú hónapokkal később.
Mások azért választják a terhességmegszakítást, mert nemi erőszak áldozatai lettek, vagy a kisbaba beteg. A család képtelen lenne magára vállalni az ezzel járó terheket. Anyagilag és lelkileg is tönkremenne az anya, az apa, nagyszülők és testvérek is. Igazán rémisztő, hogy a pápa a beteg gyerekek megszületését is szorgalmazza.
Talán Olaszországban kapnak támogatást és megbecsülést a súlyosan beteg gyermekek szülei, de itthon a buszraszállás és az ügyintézés is gondot okoz egy olyan családnak, ahol például kerekesszékes gyermeket nevelnek. A megélhetésről, a megfelelő kórházi ellátásról, fejlesztésről, gyógytornáról, az oktatásba történő beintegrálásról, majd pedig felnőttként a munkába állásról pedig már ne is beszéljünk.
Az abortusz nem jó. A gyerekek élete számít. A felnőttek élete is számít. Egyszerűen fogadjuk el, hogy ilyen helyzetben NINCS egyetemes és jó megoldás. Van, aki ki fogja hordani a gyermekét és örökbe adja. Van, aki megszüli majd és egy szemeteszsákba dobja, és hagyja az utcán megfagyni. Lesz olyan, aki az abortuszt választja és lesz olyan is, aki megszüli a gyermekét és élete végéig gyűlölni fogja. Talán – de csak talán – akad olyan szerencsés nem kívánt gyermek is, aki végül mégis a világra jön, és képes lesz megtapasztalni az igazi anyai szeretetet. A döntésének következményét minden egyes nő magával fogja hordozni élete végéig, és ez alól senki nem tud feloldozást adni – még az Isten sem.