Emlékszel a gyerekkorodra, ugye?
A lakáskulcsot a nyakunkba akasztva hordtuk, hazasétáltunk az iskolából – egyedül -, és bementünk az üres lakásba, hiszen a szüleink még dolgoztak. Egyedül mentünk át forgalmas kereszteződéseken, hogy cigirágót vegyünk a trafikban a megmaradt apróból.
A játszótereink rég elhagyott építési területek, gazos titkos sarkok voltak. Fára másztunk, átszöktünk a kerítésen. Mezítláb rohangásztunk, kosztól fekete lábbal mentünk haza. Gördeszka, görkorcsolya és bicikli jelentették a közlekedési eszközt, nagyot néztek volna a szüleink, ha megkérjük őket: vigyenek el kocsival minket valahova. El voltak foglalva azzal, hogy újságot olvastak, szappanoperát néztek vagy sört ittak a szomszéddal a teraszon.
Azt mondták, akkor jöjjünk haza, ha már sötét van – egy perccel se korábban.
Későn szültük meg gyerekeinket. Talán túl későn. Ezért most morcosak vagyunk, alváshiányosak, 40 évesen cserélünk pelenkát. Azt állítjuk, nem bántuk meg, hogy vártunk, mert előbb karriert kellett építenünk, és elég pénzt összegyűjtenünk, miközben tudjuk, hogy nincs igazi karrierünk és messze az anyagi biztonság.
Elhordjuk a gyerekeinket sakk, foci, balett, cselló és úszás órára, miközben ettől egy rohanás az életünk. De azt gondoljuk, hogy így lesz majd kiegyensúlyozott / barátkozós / érdeklődő / tehetséges a gyerek.
Gyakorlatilag minden percben tudjuk, hogy hol van. Hozzánk van csatolva, így a viselkedése, a kitartása, a személyiségjegyei folyamatosan a mi reakciónktól, gondos törődésünktől függ. Magunkra kötjük kiskorában, majd babakocsiba tesszük, végül GPS applikációval lokalizájuk.
A mi ágyunkban alszik középiskolás koráig.
Miközben mi 9 évesen már vigyáztunk a szomszéd gyerekére, szülőként egyetemet végzett, szakképzett, jó refenciával bíró baby sittereket veszünk fel – de előtte alaposan utánanézünk a magánéletüknek. Neki nem csak az a feladata, hogy vigyázzon a gyerekre, amikor mi nem érünk rá – elvárjuk tőle, hogy tanítsa origamizni, megismertesse Shakespeare-el, és megalapozza filozófia-tudását.
Ha utolsóként választottak ki tesi órán a csapatba, nem sírhattunk miatta – azt mondták, nőjünk már fel. Babusagtás? Ugyan már.
Az elismerést az kapta, aki 256 gyerek közül megnyerte a versenyt, mert neki lett a legtöbb pontja. A többiek vesztesek voltak. És nem volt bajuk ezzel.
A mi gyerekeink falát kitüntetések sora borítja, amit azért kaptak, mert egyáltalán beneveztek, vagy részt vettek. Ma mindenki nyer.
Az ételt dobozból ettük, a hűtőből melegítettük. A vacsorát a TV előtt ettük, ahol négy csatornából választhattunk. Ha esett, akkor csak háromból. Nem figyeltünk arra, hogy mi van az ételben, amit eszünk, a C vitamint pedig a pezsgetős narancsízesítésű akármiből szereztük. Nem mertük volna a szüleinknek azt mondani, hogy nem ízlik az étel, vagy ezt most nem kérjük. Mi mosogattunk el magunk után, és ha este ezt elmulasztottuk, akkor csak annyi történt, hogy reggel dupla adag koszos tányérral kellett megbirkózni.
Szülőként több órát töltünk a konyhában, hogy tökéletesítsük a gyerek glutén-mentes, helyi, organikus, kézműves, cukormentes vacsoráját, amiből egy kóstolás után nem kér többet, ezért kidobja.
Gyerekkorunkban voltak feladataink. Vagy mi porszívóztunk fel, vagy kiteregettük a mosott ruhát, vagy letisztítottuk az autót. Azért csináltuk meg, mert a szüleink azt mondták, hogy csináljuk. Nem volt jutalom, díjazás, természetes volt. Zsebpénzért újságot hortunk ki, vagy telefonokat vettünk fel.
A gyerekeink jutalomban részesülnek már a puszta létezésért. Túl elfoglaltak, hogy valós feladataik legyenek. Például el kell dönteniük, hogy mit kérnek a büfé óriási választékából.
A mi szüleink az iskolára bízták a nevelésünket, és nem elemezgették állandóan, hogy jó-e a tanár és mennyire.
Egyikünknek se voltak adottságai.
Nekünk minden gyerekünknek van.
Ha a gyerekeink már nagyok lesznek, majd arra panaszkodnak, hogy burokban neveltük őket, és nem tanítottuk meg őket az életre. Nem tudják beosztani a pénzt, nem volt lehetőségük tanulni a hibáikból. Nem tudnak alkalmazkodni a szabályokhoz, és tulajdonképpen az is jó lett volna, ha kevesebb időt töltenek a tévé előtt.
Majd rájövünk, hogy a gyerekeink csak pont olyanok lettek, mint mi vagyunk, hiába olvastunk ki minden szakirodalmat a gyereknevelésről, követtük a tutit megmondó blogokat, elemeztük a szituációkat Facebook-csoportokban. Vagyis, a gyereknevelés semmit nem változott az évek alatt. Ugyanúgy nehéz. És ugyanúgy megoldja minden szülő.
Forrás: Huffington Post