Háti hordozóval a hegyekben
Utunk két nappal ezelőtt indult, jártunk három szerb városban is, de hosszú szerpentines országúti tekergés után Montenegróban, az UNESCO világörökségi helyszínén, a Durmitor Nemzeti Parkba érkezve mondhattuk ki először: megérkeztünk. A szállásunk egy festői kanyonban fekvő kis faházban volt, gyönyörű kilátással, így azzal is kiegyeztünk volna, ha három napig ki sem tesszük a lábunkat a helyről. Persze nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, és másnap reggel már bakancs volt a lábunkon, Janka pedig apa hátán a hordozóban. A kanyonban tett túránkat néhány átkelés fűszerezte a sebes vízű patakokon, és örültünk, hogy újra magashegyi ösvényeken járhatunk.
Nem csak mi érkeztünk babával, később a szomszéd kempingben találkoztunk német utazókkal, akik Janka korabeli porontyukkal hat hetes Balkán körtúrát tartanak. Sok turista választja Durmitort, a helyiek nagyon kedvesek, érezni, hogy a turizmus fontos bevételi forrás. Számunkra meglepő volt, de az ország hivatalos fizetőeszköze az euró. Érdemes felkészülni, hogy bárhogy lépünk be a parkba, összefuthatunk parkőrökkel, akik kérni fogják a belépődíjat (5 euró/fő).
A Durmitorban töltött három nap során csak a főbb látnivalókra jutott idő. Második nap eljutottunk a Fekete tóhoz, amely 1,416 m magasságban fekszik. Összesen 5 km túrát tettünk meg a tó körül, Janka ezúttal anyán utazott. Bár kezdetben laza sétának tűnt, később meredek sziklafalba ütköztünk ahol kötél segítségével kellett felmászni. Miután néhány nyugdíjas turista is felmászott előttünk utcai cipőben, mi is nekiindultunk, majd a sikeres mászást követően megegyezzünk abban, hogy az erről készült képeket az izgulós nagyszülőknek azért nem mutatjuk meg. Visszaérve bementünk a kiindulási pontnál lévő étterembe, ahol Janka végre a sok hordozás után kitombolhatta magát az asztalok között, és megvolt az első etetőszékes éttermi élménye is.
Harmadik nap a Žabljak és Plužine közötti „panorámaúton” autóztunk 2000 m magas csúcsok között Sarban parkolójáig, hogy aztán gyalog vegyük célba a Skrcko tavat. Sajnos elszámítottuk magunkat a távot illetően, és Janka sem érezte annyira jól magát a hordozóban, így tartottunk egy piknik és játék szünetet. A túra felénél, egy hágó előtt visszafordultunk, de legalább muszáj lesz ide visszatérni egyszer, befejezni, amit elkezdtünk.
Az első fürdés a tengerben
Kotor felé autózva megállapítottuk, hogy Montenegróban mindig van látnivaló utazás közben. A Niksic és Vilusi felé vezető utakat szegélyező táblák büszkén hirdetik, hogy az északot a déllel összekötő szakasz az ország „panoráma” úthálózatának része. Eddig Szlovénia és Ausztria volt a két kedvenc autóval utazós országunk, de a montenegrói utak még az alpesi hágókat is felülmúlták számunkra, mivel itt még a tengerparton is 1000 m magas hegyek között cikázunk. Persze ezt mások is tudják, sokan nekiindulnak autóval, motorral az országnak, de Szerbiához hasonlóan itt is csak jó tapasztalatunk van a helyi és külföldi sofőrökkel. A Kotori-öbölbe érkezve azért érdemes felkészülnünk óriás dugókra, és arra, hogy nehéz lesz parkolót találni.
A szállásunk Dobrotában volt ami Perast és Kotor, a két felkapott üdülőhely közötti település. Egy parton fekvő apartmant választottunk. A berendezés még a jugoszláv időszakot idézte, de kárpótolt minket a vízre néző terasz, és a relatív olcsóság. Sajnos az ottlétünk során eső szinte végig esett, de a levegő meleg maradt, így nagyokat sétáltunk babakocsival az óvárosban, és az öböl mentén. Az egyetlen napsütéses kirándulásunk a Shkodrai-tóhoz vezetett. A Balkán félsziget legnagyobb taván Janka először csónakázott, de a fürdést – hiába van rá itt is lehetőség – a tengerpartra, Sveti Stefanra tartogattuk. A festői település Shkodra és Kotor között helyezkedik el, azonban a legszebb részét jelentő félszigetet egy cég 30 évre kibérelte, és csak a szállásuk vendégei léphetnek be oda. Szerencsére az oda vezető tengerpart ingyenes, így kislányunk első alkalommal élhette át a fürdőzés örömeit, ráadásul gyönyörű környezetben. Mivel mi június elején voltunk, ezért találtunk parkolóhelyet, de a nyár közepén állítólag nehéz itt megállni.
Ha babával érkezünk a montenegrói tengerpartra, akkor inkább hordozót válasszunk babakocsi helyett. Bár az utóbbi jobban védi a gyermeket az esőtől, ha szép az idő sokkal könnyebb a macskaköveken és egyéb terepakadályokon keresztül a hátunkon vinni a lurkót. A kotori erődöt csak így lehet megmászni, az utolsó napunkon így tettük meg az ide vezető 1350 lépcsőt, és a kilátást Janka apa hátáról csodálhatta végig. Az elégetett kalóriákat burekkel pótoltuk, de nem csak ezért érdemes a meglátogatni egy itteni pekarát (pékséget). A termékek olcsóbbak, és sokkal jobb minőségűek, mint itthon. A kedvencünk a pisztáciás croissant volt. A kávéjuk is kiváló, az éttermi árak meglepően magasak.
Bár az időjárás nem fogadott minket kegyeibe, de örök élmény maradt ez a néhány nap. A kislányunk először fürdött tengerben, a Kotori-öböl pedig páratlan látvány, amit minden utazónak látnia kell egyszer. Azonban, ha visszatérnénk, ugyanígy elő-, vagy utószezonban mennénk a tömeg miatt.
Bosznia felé a szerpentinen autózva egy utolsó pillantást vetettünk a kék víz fölé tornyosuló hegyekre és hiába volt verőfényes napsütés, kicsit szomorkodtunk: innentől már visszafelé számoljuk a napokat a hazaérkezésünkig, túl vagyunk az utunk felén.