A ma született gyerekek, úgy kezelik a mobiltelefont vagy a tabletet, mintha kimondottan gyerekjáték lenne. A digitális bennszülött nemzedéknek, egyik kütyü sem okozhat akadályt, nekünk szülőknek pedig jobb résen lenni. Tényleg, nekik való mindez? Valószínűleg egyáltalán nem, ahogy a kés, villa és az olló sem.
Mégis hogyan kerül egy kisgyerek kezébe egy mobil vagy egy tablet? Hát persze, hogy a szülő adja oda nekik. És mit lát egy mai átlagos gyerek otthon? Például, hogy anya és apa előszeretettel bámul egy kis színes képernyőt és olyankor nem is lehet hozzájuk szólni. Naná, hogy egy idő után, ő is érdeklődni fog a dolog iránt. Pont emiatt nehéz korlátozni a gyerekeket abban, hogy mennyit nyomkodják a kütyüket.
Bevallom, én is bevetettem már olyan helyzetekben a telefont, amikor nem tudtam megvigasztalni a kisebbik gyerkőcöt és direkt a kezébe nyomtam, és láss csodát: elhallgatott. Pedig abszolút elítélem, ezt a fajta nyugtatási módot, és magamat is elítéltem abban a szituációban. De sajnos van az a fáradtsági szint, amikor már nem gondolkozik jól az ember, és valahogy az a fránya mobil mindig mindenütt ott van, és a pofánkba vigyorog. De miért van, mindig kéznél? Ki az az ember, aki mobiltelefon nélkül indul útnak, bárhová megy? Szinte senki! Csak nagyon-nagyon ritkán fordul ez elő, egyszerűen ilyen a világ. Pedig az lenne az igazi szabadság, ha legalább az éves nyaralás alatt teljesen megfeledkeznénk a technika fejlett vívmányairól.
Sajnos sokszor az okostelefonok valóban okosabbak, mint a szülő. Így van ez nálunk is. Ha akarom, ha nem, akkor is néha bizony átvándorol a mobilom, esetleg a tabletem, a kisebbik vagy a nagyobbik kezébe. Úgyis, hogy igyekszem mindig a könyvespolc legmagasabb polcára tenni ezeket a vonzó dolgokat, persze ha nem felejtem el. Sajnos időnként csak ledobom az asztalra. És mivel a két aranybogaramnak, mindig sikerül megtalálni anya gyenge pontját, ilyenkor is azonnal kapcsolnak és kihasználják a helyzetet.
Megdöbbentő szülinapi kívánságok
A nagyobbiknak már volt pár játékélménye, amit a táblagépemen egy digitális játékban szerzett, és nagyon tetszett neki, talán túlságosan is. Ezt onnan tudom, hogy két hónap múlva lesz a hatodik születésnapja, és én ártatlanul megkértem írjon egy listát arról, minek örülne és akkor nagyiéknak is megkönnyítené a dolgát. Született egy csinos kis felsorolás, kissé kusza, nagy nyomtatott betűkkel, mert büszkén mondhatom, már egészen jól megtanult írni.
Gyanútlanul olvasni kezdtem és a végén már nem voltam olyan büszke:
1 Unikornis lufi (Ez így oké.)
1 Ariel hercegnős lego kastély (Ezt sejtettem.)
1 gyémánt (Na, ezen sem csodálkoztam, csak jót mosolyogtam, hiszen nagy ásványrajongó. Minden vágya, hogy egyszer egy igazi nagy gyémántot a kezébe vehessen.)
1 mobil (Na, itt kezdtem el aggódni.)
1 tablet (Itt már kétségbeestem. Tényleg erre vágyik? Akkor inkább könyörgöm, legyen csak a gyémánt!)
És szerencsére még ez zárta a sort:
1 nagy pónis csokitorta (Simán megoldható, de ha én sütöm, inkább póni nélkül.)
Ezt akarja tehát az én nagyobbik lányom, összegeztem magamban, de tudtam mobilról és egyéb feltölthető, digitális eszközről szó sem lehet, sem most, sem jó pár év múlva, mert még nagyon-nagyon korai.
Korai? És, mi a helyzet Kicsikével? Még nem tudom, de mit tegyek, ha egy alig másfél éves gyerek úgy mászik fel az asztalra, mint ő, huncut kis mosollyal a dundi kis arcán, hogy ádáz csellel megkaparintsa anya őrizetlenül hagyott mobiltelefonját, amit utána boldogan és igen tudományos fejjel néz és nyomkod? Igaz, szerencsére csak addig, amíg közbe nem lépek, mert én mindig közbe akarok lépni, higgyétek el nekem.