“Fáradt vagyok. Persze, tudom, ez nem jó kifogás egy anyukától, hiszen melyik anyuka nem fáradt? De néha olyan szintre jut a fáradtságom, hogy úgy érzem, befolyásolja a lehetőségét, hogy olyan anya legyek, amilyen lenni szeretnék.
Egy hosszú nap végén, ami hajnalban kezdődött, gyerekvisítással és kergetőzéssel, és amit egész napos munka követett, amikor délután fél 6-kor odaérek a gyerekekért, hogy elkezdjük az esti kergetőzések rituáléját, néha úgy érzem: nincs hozzá türelmem.
Amikor a gyerekeim addig heccelik egymást, ami már verekedésbe megy át, akkor ahelyett, hogy a humort látnám, néha a fenekükre ütnék. Amikor próbálom rávenni őket, hogy vacsorázzanak, de teljesen érdektelennek bizonyulnak, és bizony én is szívesen csinálnék mást – de velük ellentétben én tudom, hogy meg kell vacsorázniuk -, az frusztráló. Aztán jön ugyanez a fürdéssel. Aztán a lefekvéssel. Ordítani tudnék.
Az “élvezd a pillanatot” életfelfogásom pedig teljesen elpárolog: nem élvezem, várom, hogy elmúljon.
Ez nem állandó érzés, persze. Sőt, az idő nagy részében valójában élvezem, hogy vadak és bohókásak a gyerekek. Egyszerűen vannak napok, amikor nem bírom. Amikor úgy érzem, hogy a maradék ép eszemet is el fogom veszíteni.
Megfogadtam, hogy én nem fogok kiabálni. Semmi értelme.
Ehhez képest itt vagyok, és időről időre kiabálok velük. Kiabálok!
Ami azt illeti, az utóbbi időben többet kiabáltam, mint amit be merek vallani.
Miért?
Mert túl jól érzik magukat. Mert túl hangosan játszanak. Mert túlságosan elmerültek a saját világukban, hogy egyáltalán meghallják, amikor kérdezem, hogy kérnek-e még enni. És mert én pedig túl fáradt vagyok, hogy értelmesen kezeljem ezt, ezért kiabálok.
De megoldja a helyzetet a kiabálás? Segít bármit a frusztrált reakcióm?
Nem.
Sőt, a gyerekek a legtöbbször nevetnek, amikor eljutok idáig.
Ez a reakció viszont legalább megnyugtat, hogy nem lesznek sérültek csak azért, mert én néha nem bírom. De arra is rámutat, hogy teljesen felesleges csinálnom.
Rájöttem, hogy a rutin megkönnyíti az estét. Kell egy rutin, viszont a rutinba kell játékot is illesztenem. És, ami még fontosabb, olyan játékot, amikor játszom velük. Szükségük van rá. Igénylik a figyelmet, így ha nem kapják meg, csak egyre hangosabban próbálják felhívni magukra. Amikor esténként leülök velük játszani, minden simábban megy. És ilyenkor rájövök, hogy nem a gyerekekkel van a hiba. Hanem velem.
Nem velük van a baj, hanem velem.
Én vagyok az, aki túl fáradt a játékhoz. Én vagyok az, aki túl fáradt, hogy velük legyen. Én vagyok az, aki hagyta, hogy agyonnyomják olyan dolgok, amik sokkal kevésbé fontosak, mint ők: a gyerekek.
Ezért üzenem nekik:
Nem veletek van a baj, hanem velem.
Az anyukák nem tökéletesek, de nagyon próbálkoznak. Néha azért kudarcot vallanak. Talán adunk egy pofont, mikor inkább nevetnünk kellene. Kiabálunk, mikor suttognunk kellene. Kicsit elveszítjük a fejünket.
A felnőttek stressz-forrásaihoz semmi közötök, és nem a ti hibátok. Nem kell csendben lennetek állandóan. Játszanotok kell, élvezni, hogy gyerekek vagytok, nevetni indokolatlanul, élni a pillanatban.
Ez a dolgotok, az anyukáké pedig az, hogy találjanak valamilyen egyensúlyt. De tudjátok mit? Valószínűleg ti segítetek megtalálni azt az egyensúlyt.
Úgyhogy köszönjük.
Nem veletek van a baj, hanem velünk.”
Forrás: scarymommy.com
Tetszett ez a cikk? Olvass tovább!
Elegem van >>