Néhány nappal ezelőtt belefutottam Kasza Tibi posztjába, amiben arról írt, hogy a kislánya- hiába a csodaszép babaszoba hiperszuper bölcsővel- születése óta velük alszik az ágyban. Természetesen elindult a kommentáradat, mindenkinek megvan a véleménye. Én először jót szórakoztam a bölcsebbnél bölcsebb tanácsokon, sőt, pironkodva bevallom, elkezdtem trollkodni is egy kicsit, ám később elgondolkodtam.
A legtöbben gratuláltak neki ahhoz, hogy a picit maguk között altatják, de jellemzően az idősebb, hatvan éves korosztály bőszen javasolta, hogy minél hamarabb szoktassák be a saját szobába, a saját kiságyba. Ezt egyrészt azzal indokolják, hogy ott a helye, és később nagyon nehéz lesz saját ágyba tenni, másrészt pedig nagyon nem jó a házasságnak az, ha a baba a hitvesi ágyban alszik.
Nem tudok szó nélkül bólogatni ezekre az indokokra. Tudom, milyen a babával együtt aludni, pedig egyáltalán nem így készültem. Nálunk is csudiszép babaszoba volt, aranyos kisággyal, és úgy gondoltam, hogy a kisfiam majd szépen ott fog aludni. Aztán megérkezett Ő, és átírta a terveimet: hat hónapos volt, amikor eladtam a kiságyat, és felhagytam a próbálkozással. Azóta hivatalosan is együtt alszunk a szép szobájában, de két felnőtt ágyon összetolva. A férjem pedig a mi szobánkban. Azért mondom, hogy hivatalosan, mert addig is minden éjjelt ott töltöttem, csak akkor még küzdöttem: ringattam, hintaszékben ültem órakat, hogy aztán becsempésszem a kiságyba, hulla fáradtan végre lefeküdjek, míg végül tíz perc múlva kezdtünk mindent elölről. Vannak ilyen babák. Az én kisfiam azóta is extrán igényli a közelségemet, délután például csakis szopizva, hozzám bújva alszik, mozdulni sem nagyon hagy. Este szintén így alszik el, de ki tudok jönni néhány órára, viszont automatikusan hozzá megyek, amikor lefeküdni készülök, mert még mindig sokszor ébred éjszaka, de így legalább mindannyian pihenünk. Nyilván én a legkevesebbet, de a fiúk kipihentek.
Persze sokszor megkaptam, hogy én rontottam el, de engem senki nem fog tudni meggyőzni arról, hogy a babám igényeinek kielégítése- ebben az esetben a testközelség és a gyakori szopizás- hiba lett volna.
Később majd nehéz lesz saját ágyhoz szoktatni? Mikor később? Sokáig tervezek élni, jó lenne összesen vagy nyolcvan évet. Abból akár négyet vagy ötöt is hajlandó vagyok “feláldozni” és úgy tölteni, hogy a fiam mellettem szuszog éjszakánként. Van még jópár évem hátra, hogy az apukájához bújjak, ne hozzá. Ő viszont most picike, most van rám szüksége. Ezek az évek soha nem fognak visszatérni. Megbánni pedig nem fogom azt, hogy a gyermekem mellett voltam, amikor kellettem neki…Nyolcan évnyi életből pedig négy vagy öt semmiségnek tűnik. Ennyit voltam az egyetemen, ma már olyan, mintha ezer éve lett volna.
No de visszatérve a kommentekre és az indoklásokra: ugye azt mondják, hogy a baba helye a saját szobájában, külön ágyban van. Tudom, miért gondolják ezt, nem is vitatkozom azzal, hogy az előző generációk így csinálták. Viszont azzal már igen, hogy az emberiség történetében nevetségesen rövid ideje tartja magát ez a szokás, és az is csak a “fejlettebb” országokban. Az emlős állatok és a természeti népek körében természetes az együttalvás, a szegényebb országokban pedig nincs is infrastruktúra arra, hogy a babák ne a szülők ágyában legyenek. Ez szerintem sokkal hitelesebb tény, mint az, hogy a gyereknek a saját szobában a helye. Miért? A babának jobb így? Nem, neki a szülei közelsége a jobb, de tény, hogy ez a felállás a szülőknek kényelmesebb.
Nem mondom, hogy minden baba szeret a szüleivel aludni. Van, aki a kezdetektől elvan egyedül, és átalussza az éjszakát. A többség azonban nem így működik, a szülők viszont sok esetben saját szobába “szoktatják”, akár sírni hagyva őket, mert ennek ez a rendje, legalábbis az elavult hagyomány szerint.
A másik, számomra nevetséges indok pedig az, hogy a házasságot veszélybe sodorhatja, ha anya nem apával alszik. Annyira abszurd ez a feltételezés, hogy csak nevetni tudok rajta. Ugyan már, tényleg úgy gondolja valaki, hogy egy biztos alapokon álló, erős, érett, két felnőtt közötti házasságot tönkretehet az, ha a felek nem együtt térnek nyugovóra? Értem én, hogy a károgók mire intenek: ha nincs közös ágy, akkor nincs szexuális élet, nincs intimitás. És ezek nélkül egy kapcsolat szerintük működésképtelen.
Ez a kijelentés több sebből vérzik. Szeretkezni a lakás bármely pontján lehet. Persze, az ágy a legkényelmesebb, legmegszokottabb helyszín, de ha nincs rá lehetőség, csak nem kell beletörődni, nem? A másik pedig az intimitás. Saját tapasztaltom azt mondatja, hogy valóban könnyű elfelejtkezni róla a kisgyermekes szülői lét embertpróbáló hónapjai alatt. De ha rájövünk, hogy gond van, könnyű változtatni: egy összebújva megnézett film, vagy egymáshoz dőlve olvasott könyv, egy-egy teljes szívet beleadó ölelés, egymás szemébe nézve beszélgetős, odafigyelős vacsora a konyhában ezt a természetes igényt is kielégítheti. Nem kell ahhoz közös ágy, hogy odafigyeljünk egy kicsit a párunkra. Ha egy párkapcsolat azzal az indokkal megy tönkre, hogy apuka máshol keresett ágymelegítőt, mert anyuka a babával alszik, ott érdemes egy picit megkapargatni a felszínt, mert ez a kifogás csak a jéghegy csúcsa.
Azt mondják, ma “divatos” a válaszkész/igény szerinti nevelés. Szerintem nem divat, hanem végre valahára újra közelebb kerültünk a valós szükségleteinkhez, és végre valahára egyre többen mernek hallgatni az ösztöneikre. Ma nincs háború (legalábbi a mi környékünkön), sem háburú utáni évek, hogy az anyukák minél hamarabb visszaálljanak a gazdaságba. Ma máshogy élünk, sokan megengedhetjük magunknak, hogy ne a gyermek mihamarabbi önállósítása legyen a célunk, hogy ne féljünk megélni az első néhány év kívülről talán fojtogatónak tűnő anya-gyerek szimbiózisát. Vége lesz, talán túl gyorsan is. Majd átszokik a saját ágyába, amikor készen áll rá. A kisgyerek szülők egyetlen, igaz törvénye itt is érvényesül: semmi sem állandó, minden változni fog egyszer. Addig pedig élvezzük ki, hiszen ránk van szükségük.