Már pirkad, amikor apró neszezést, óvatos léptek zaját hallom a lépcső felől.
Kezdődik a reggel.
Bizonytalan, álmos kezek húzzák ki a fiókot, amiben lakom. Megmarkolják és kiveszik az üvegemet. Kimernek belőlem egy kanállal és beleteszik a piros pettyes bögrébe, aztán visszacsukják a fedelet.
Várom a meleg tejet, a mézet, és azon gondolkodom, hogy ez a mai nap is csak pont ugyanolyan, mint a többi. Mindjárt felbolydul a ház: a gyerek kiabál, hogy nem vagyok elég édes, vagy forró; veszekednek, hogy indulni kell, hogy ki menjen a fürdőszobába, hogy csak még azt a copfot…
Engem gyorsan felhajtanak, aztán elmennek.
Ez így nem mehet tovább! – határozom el magam miközben rám ömlik a tej, és csorog az akácméz… és addig keringek, forgolódok a kanál alatt, amíg a barna habba egy hófehér szívecske rajzolódik ki.
A kezek szorosan átölelik a piros pöttyös bögrét, lassan felemelnek, és elindulunk.
Elhagyjuk az asztalt… Valami történik! Úrrá lett rajtam az izgatottság. Ez nem így szokott lenni! És én tettem! Pont én!
Az ágy szélénél megállunk, és felhangzik az a jól ismert reggeli gyerekhang:
-Boldog szülinapot, Mami!