Kedves Barátnőm! Te, aki még vadul bulizni jársz, vagy épp moziba mész a barátaiddal.
Látom ám a képeket a Facebookon! Jól nézel ki! Örülök, hogy éled az életed, pezsegsz, jól érzed magad – látszik az arcodon! De vajon tényleg minden rendben van? Ezerszer gondoltam már rá, hogy írok Neked, hogy megkérdezem, mi újság. De úgy érzem az unalmas kis életem talán nem elég izgalmas Neked, és a sok buli, a munka és az új barátnők mellett nem is jutna időd válaszolni. No meg miért is érdekelne téged, hogy a gyerek lázas, vagy épp megy a hasa, nem igaz? Más izgalommal pedig nem nagyon szolgálhatok. Hiányzol. Hiányzanak az együtt töltött órák, az iszogatások, amikor még én is szerepeltem a képeiden… No, de majd nemsoká újra találkozunk, ugye? Talán nem berúgni megyünk, hanem csak kávézni. Talán nem éjszakába nyúlóan, csak kora délután. De azért majd csak összehozzuk! Ugye megmaradsz még addig? Ugye nem felejtesz el? Sokszor aggódom amiatt, hogy talán eltávolodunk egymástól. Ugye nem fogjuk hagyni?
Drága kisgyerekes barátnőm! Mi aztán egy cipőben járunk. Tudom, hogy a múltkor megfáztatok, de mi van veletek azóta? Meggyógyultatok? Minden rendben? Jól megy a hozzátáplálás? Hogy álltok a mozgásfejlődéssel? Tengernyi kérdésem van… A kérdéseimnél már csak a teendőm több, így nem jutok el a levélírásig. Fontosabb a főzés, a takarítás, a munka meg a játék a kicsivel. No de pont neked kellene magyarázkodnom? Rengeteget gondolok Rátok, nagyon jó lenne sokkal gyakrabban találkozni és összeereszteni a gyerekeket. De itt ez a fránya őszi taknyos idő. Valaki mindig beteg, nem? Majd tavasszal, ha jobb lesz az idő. Addigra talán járni is fog valamelyik kis manó! Tartsunk ki addig! Írok, ha van időm, becsszó! Küldök képeket is persze, hogy lássuk egymás apróságait. Olyan kis édesek!
Drága idősebb barátnőm! Ne haragudj! Ne haragudj, hogy amikor a te gyereked volt kicsi, feléd se néztem. Én nem gondoltam, hogy ez ilyen! Miért nem szóltál? Miért nem hívtál? Ha ellenkeztem, miért nem voltál rámenősebb? Annyira szégyellem magam! Most, hogy a te gyerekeid már kirepültek, és újra visszarázódtál a munkába és a dolgos hétköznapokba, már más dolgod van. A nagy gyerekkel is sok a probléma, nem kell mentegetőznöd. Tudom, hogy főzöl te is, mosol, takarítasz, és talán a férjeddel pörlekedsz. Pont, mint én, csak nagyban! Sokkal többször kellett volna hallgatnom Rád, és megannyi dologban igazad volt, de én naiv, a legtöbb bölcsességet elengedtem a fülem mellett! Köszönöm, hogy mindig támogattál és mellettem voltál, amikor kis idióta bugris voltam még. Hiányoznak a beszélgetéseink, a vicceink, a tanácsaid. Ígérem, hogy amint járni tud a fiam, vagy jobb lesz az idő – amelyik előbb jön – felmegyünk Hozzátok, vagy elmegyünk együtt valahova, és dumálunk, mint régen! Jó? Nagyon szeretlek, ugye tudod?
Itt piszmogok a gép előtt, és a könnyeimmel küszködöm. Ez a kacsalábon forgó palota, ez a csillogó aranykalitka, amiben sokan élünk. Illik boldogan és teljes szívvel élni ezeket a nehéz hónapokat, de ez korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek kívülről látszik. Itt ez a gyönyörűség, aki trillázik, és vigyorog és hangos tőle az egész lakás, és akit mindennél jobban imádok… de… Nem szép dolog a „de”? Lehet. De létezik.
Mert vannak napok, amikor csak bőgve feküdnék a kimerültségtől. Talán nem is a kimerültségtől, hanem a kilátástalanságtól. Az érzéstől, hogy ennek soha nem lesz vége. Vannak napok, amikor úgy érzem, mindenre képes vagyok. Olyankor reggeltől estig pörgök, egy óra alatt csillog a lakás, játszótérre megyünk, énekelek, mondókázok és fülig ér a szám egész nap. Vannak olyan napok is, amikor azt kívánom, bár mégse lennék anya. Ilyenkor gyötör a lelkiismeret és szégyellem magam. Vajon más is érez így, vagy csak én vagyok ennyire lelketlen? Vannak olyan napok, amikor beszélgetnék, de nincs kivel. Ilyenkor Rád gondolok. Drága barátnőm! Írj! Hívj! Keress! Hiányzol!