Az ember nem szívesen vallja be, ha hibát követ el, főleg nem az egész világ előtt, de én mégis bevállalom, hátha más tanul a miénkből. A pöttyöslabda szerzői között nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy én vagyok a leglazább, a legmegengedőbb, a legkövetkezetlenebb, legkaotikusabb, legrendetlenebb, legfelelőtlenebb (?) anya, de majd úgyis megmondjátok a kommentekben, hogy milyen is vagyok, a lényeg, hogy a férjem karácsonyi ajándéka teljesen megmérgezte a fiamat, és egyelőre nem tudunk szabadulni ettől a szörnyetegtől.
23 napig bezárva
Sajnos a kálváriánk már karácsony előtt elkezdődött, és míg a legtöbbeknek december 23-tól kezdődött a téli szünet, a fiammal már december 14-től a négy fal közé voltunk zárva. Szó szerint, ugyanis nem igazán tettük ki a lábunkat a szörnyen ragályos kéz-láb-száj fertőzés miatt, még a karácsonyunk is neccesen alakult, mert mire ő nagyjából kigyógyult, én addigra estem bele igazán. Aztán pedig megjött a Jézuska…
A jó példa ragadós. A rossz is.
Kicsomagolta mindenki az ajándékokat – ki-ki vérmérséklete szerint örült. Megépítettünk mindent, amit a LEGO-ból lehetett, játszottunk az új társasokkal, a golyópályával és az autókilövővel is, mire a férjem elkezdte összerakni a teljes digitális pakkot. Ekkor még nem sejtettük, hogy néhány nap múlva (nagyjából Szilveszter környékén) milyen kálváriába kezdünk. A fiunk ugyanis se nem vak, se nem hülye: hamar rájött, hogy ez az izé, ez valamiféle játék, és egy csodálatos nyomógombos valamivel lehet irányítani a képernyőn lévő kocsit, pont úgy, mint a távirányítós autóját! Több se kellett, ő is vezetni akarta a dzsippet, meg később már a versenyautót is, és mi pedig megengedtük neki. Egy kicsit. (Mert én hülye, nem tartom hitelesnek azt, hogy mi játszunk, neki pedig nem lehet.) A kicsiből később több lett, majd amikor vége lett a téliszünetnek, bekeményítettünk, mert tisztán látszott, hogy ez innen egy lejtmenet.
Lejönni a szerről
Akárcsak a drogra, úgy szokott rá a majdnem 4,5 éves gyerek a játékra. Ezt akarja éjjel és nappal, nem alszik délután, mert játszani szeretne, ezért veszi be a gyógyszert, minden nap megkérdezi, hogy mikor játszhat legközelebb, ami engem már egyenesen megijeszt. Döbbenetes tempóban és mértékben borította el az agyát a digitális világ, amiről hétközben már detoxra küldöm, de ez sem elég! Hétvégén naponta fél órát engedélyeztünk EDDIG!, ebből előbb 20 perc lesz, a következő hétvégén pedig már csak 10 percet játszhat.
Mindenféle feltételhez kötjük a játékot, igyekszünk visszacsinálni, amit elrontottunk, de legalábbis minimalizálni a kárt. A játék feltételei közé tartozik többek között az is, hogy addig nem kapcsoljuk be a konzolt, amíg nem voltunk lent a játszótéren/sétálni/kirándulni.
Öröm az ürömben, hogy ilyen motiváló kártya nem volt eddig a kezünkben, ugyanakkor szem előtt kell tartanunk azt is, hogy nem jár mindenért a „jutalom”. Őrülten nehéz megtalálni az egyensúlyt, de persze nem adjuk fel. A játékhoz időzítőt állítunk, a fiunk pedig tisztességgel kikapcsolja a konzolt, és leteszi a kontrollert.
Jó idő, gyere már!
Soha nem vártam még ennyire a tavaszt, hogy hétvégén menjünk kirándulni vagy kültéri programokra, esetleg az unokatesókhoz, ahol a kertben lehet játszani, mert jól tudom, hogy a fiam imád kint lenni, imád biciklizni, homokozni vagy éppen a játszótéren rohangálni. Várom a fagyizásokat, hogy nyisson a leányfalui strand, hogy merüljön feledésbe ez az egész xboxos őrület, ami minden nap emlékeztet arra, hogy mekkorát hibáztam. Mert valljuk be őszintén: ezt elég rendesen elcsesztük.
Szóval, ha valaki odaadná a 4 éves forma gyereknek a kontrollert, csak annyit tudnék javasolni, hogy NE! Remélem mások tanulnak majd a mi hibánkból.