Egyszerűnek és egyértelműnek tűnik a válasz, mégis a gyakorlatban sokszor a játszmákkal töltjük az estéinket, nappalainkat ahelyett, hogy szeretetben töltenénk. De miért olyan jó egy nagyot vitázni? Miért ragaszkodunk azokhoz a bizonyos régi lemezeinkhez?
A játszmákhoz legalább ketten kellenek, tehát emberi kapcsolatokban jönnek létre. A kapcsolatokban beszélgetünk, szeretjük egymást, programokat csinálunk és folyamatosan visszajelzéseket, pszichológiai szakszóval “sztrókokat” adunk egymásnak. Jókat vagy éppen rosszakat.
A sztrókokról talán kevesen hallottak még, pedig egyik típusát, a szeretetnyelveket annál többen ismerik. Gary Chapman – Az 5 szeretetnyelv című könyvében 5 alaptípusát fogalmazza meg annak, ahogyan szeretjük egymást:
- elismerő szavak
- érintések
- ajándékok
- szívességek
- minőségi idő
Az 5 szeretetnyelv tulajdonképpen a sztrókok egyik alcsoportja, a verbális (szóbeli = elismerő szavak, bók, dicséret) és a nem-verbális (érintés, idő, ajándék, szívesség) sztrókoknak feleltethetőek meg.
További sztrók típusok:
- Feltételes: „mit csinálsz?” kérdésre ad választ, azaz, ha tettem valamit, azért kapok visszajelzést – dicséretet vagy kritikát: „Köszönöm, hogy segítettél!”
- Feltétel nélküli: „mi vagy?” kérdésre válaszol, azaz a személyemért, a személyiségemért kapok visszajelzést a másiktól: „Szeretlek, mert vagy nekem.”
- Pozitív: kellemes
- Negatív: fájdalmas
A visszajelzések, elismerések, azaz ingerek iránti éhséget a pszichológia több ága is kutatta és arra jutott, hogy fizikai és mentális ingerekre egyaránt szükségünk van gyermekként és felnőttként is. René Spitz (1946) amerikai pszichiáter gyermekek fejlődését figyelte meg egy árvaházban és egy női börtönben. Az árvaházban egy nővér nyolc csecsemőt gondozott, a börtönben az anyák maguk nevelhették gyermekeiket. Az ellátás, a körülmények egyformán jók voltak, a gyermekek azonban nagyon eltérően fejlődtek. Az árvaházban tökéletesen ellátták a gyerekek létszükségleteit, de a nővér nem tudott elegendő érintést, ölelést adni a gyermekeknek. A börtönben az anyák azonban bármennyit érinthették, ölelhették őket. Spitz bebizonyította, hogy az érintésnek és az abból származó érzelmeknek közvetlen és erőteljes hatása van a testi és lelki egészség megőrzésére, a testi, szellemi, lelki fejlődésre.
Amikor nem kapunk elegendő pozitív visszajelzést, akkor kezdünk el játszmázni. Ennek az az oka, hogy a negatív figyelem is jobb, mint a semmilyen. A játszmákban nagyon intenzíven vitatkozunk, sok-sok negatív sztrókot váltunk egymással. Ilyenkor vesszük észre a széthajigált szennyest, feltűnik, hogy csak a telefont nyomkodja a párunk és a fogkrémtubus is összenyomva hever a mosdó szélén.
Miről vehetjük észre, hogy épp játszmázunk?
- van egy „már megint a régi lemez” érzetünk.
- azon kapjuk magunkat, hogy úgy beszélünk, viselkedünk, mint anyánk/apánk, még a mondataink is azok, amiket gyerekként tőlük hallottunk.
- ha véget is ér a játszma, csalódással és kudarccal végződött.
- mindketten rosszul érezzük magunkat a játszmában.
- mindig van egy pont, ahol meglepetten, zavarodottan vesszük észre, hogy már rég nem arról vitázunk, ahonnan elindultunk, nem is értjük, hogy jutottunk ide?
- mindig van egy horog, egy csali, amire ráharapunk, amitől kirobban a vita.
Miért nehéz kilépni, miért játsszuk egyáltalán ezeket az ismétlődő játszmákat?
Lehet, hogy gyermekkorunkban volt részünk olyan rossz élményekben, amit akkor nem tudtunk megoldani, és most szeretnénk felnőttként megoldásra jutni. De lehet, hogy egyszerűen csak kevés figyelmet, gondoskodást, szeretetet tudtunk megélni a párunkkal mostanában, és már nagyon vágynánk rá. Nem tudjuk kimondani, de lehet, hogy csak egy jó szóra, egy ölelésre, egy kis együtt töltött időre volna szükségünk.
Hogyan jelezhetjük a párunknak játszma helyett, hogy mire is vágyunk igazán, mit is hiányolunk igazán?
Sajnos bármennyire is azt gondoljuk magunkról vagy a párunkról, hogy rendelkezik a gondolatolvasás képességével, ez többnyire nincs meg egyikünkben sem. De nem kell csüggednünk, mert az erőszakmentes kommunikáció segítségével mind saját, mind a társunk érzéseit és szükségleteit meg tudjuk fejteni. 4 alappillért kell megjegyeznünk és elsajátítanunk:
- Ténymegállapítás: fogalmazzuk meg, hogy mit tapasztalunk/látunk/hallunk!
- válasszuk szét a tényt, a helyzetet, amit épp tapasztalunk, attól, amit gondolunk róla, azaz a véleményünk nem egyenlő feltétlenül a tényekkel.
- ne legyenek előítéleteink, ne skatulyázzunk, feltételezzünk!
- az itt és most zajló helyzetre figyeljünk, ne a múltra hivatkozzunk és ne akarjuk megjósolni a jövőt!
- figyeljünk arra, hogy ne használjunk általánosító szavakat, konkrétumokkal segítsük a ténymegállapítást!
- Érzéseink: állapítsuk meg, hogy mik a valódi érzéseink az adott helyzetben!
- saját érzéseinket fogalmazzuk meg, és ne hibáztassuk a másikat!
- valódi érzéseket fejezzünk ki, ne viselkedést, gondolatot!
- fogadjuk el, hogy más nem felelős a mi érzéseinkért, mivel mindenki kizárólag a saját érzéseiért felel.
- Szükségleteink: gondoljuk át, mire van igazán szükségünk, ami megoldaná a helyzetet, eltüntetné a rossz érzéseinket.
- az érzéseinkért nem felelősek mások, de azért, hogy teljesülnek-e szükségleteink, azért már felelhet a másik fél.
- ha szükségletünk kifejezésekor az jut eszünkbe, hogy milyen rossz tulajdonságai vannak szerintünk a másiknak, akkor keressük meg, hogy ez miért zavar minket? Valószínűleg rátalálunk igazi szükségletünkre. Például, ha eszembe jut, hogy „Te milyen lusta és hanyag vagy!” – akkor feltehetően a szükségletem a rend: „Rendet szeretnék.”
- ne keverjük össze a kérést a szükséglettel!
- Kérés: fogalmazzuk meg egyértelműen, mit szeretnénk a párunktól?
- ne általános szavakat használjunk, mint „figyelj rám, szeress, tisztelj….” – Határozzuk meg pontosan, hogy kitől, mit, mikor kérek, mi volna ennek a célja?
- a kérésünk nem lehet követelés. Ha a másik azt hiszi, hogy ha nem teljesíti a kérést, akkor őt büntetni fogjuk, akkor az követelés.
- pozitívan fogalmazzunk, azaz azt mondjuk, amit kérünk, ne azt, hogy mit NEM szeretnénk.
- ha a kérésünk elhangzott, kérjük meg a másikat, foglalja össze, hogy ő hogyan értette mindezt!
Az erőszakmentes kommunikációt szokták empatikus vagy együttműködő kommunikációnak is nevezni, mivel azután, hogy a saját érzéseinket, szükségleteinket és kérésünket megfogalmaztuk, gondoljuk végig, hogy mit érezhet a másik, mire lehet neki szüksége. Ha belegondoltunk az ő helyzetébe, lehet, hogy kissé átfogalmazzuk majd a kérésünket, hogy egy mindkettőnk számára megfelelő megoldásra jussunk. Fontos, hogy amikor a másik érzéseit, szükségleteit szeretnénk megfejteni, ne úgy fogalmazzunk, mintha tudnánk az ő érzéseit és szükségleteit, hisz ezeket csak sejthetjük, nem lehetünk biztosak benne.
Nézzünk egy egyszerű példát:
Tegyük fel, hogy épp anyósékhoz indulunk ebédre. A gyerekeknek szólunk, hogy ágyazzanak be, öltözzenek, mossanak fogat! Megetetjük a kutyát, macskát. Gyorsan elpakolunk pár holmit, ami nem a helyén van. Közben elindítjuk a mosogatógépet. Sietve keresünk magunknak ruhát és pár percre bevonulunk a fürdőszobába. A párunk már másodszor szól, hogy: „Mikor indulunk már?”… és ekkor felrobbanunk:
„Nem igaz, hogy nem készülődhetek nyugodtan! Reggel óta csak kapkodok, csak veletek, meg a háztartással foglalkozom, nem igaz, hogy nem szánhatok pár percet magamra! Úgy érzem magam, mint egy cseléd. Arra volna szükségem, hogy észrevedd, hogy te is tudnál segíteni. Soha nem számíthatok rád. Hagyj már békén!”
Mi volna a helyes és hatékony kommunikáció?
- a tény: „A férjemtől kétszer hallottam, hogy „mikor indulunk?”
- az érzéseim: „Fáradt vagyok, tehetetlennek érzem magam, és szorongok az anyósékkal töltendő délután miatt.”
- a szükségleteim: „Megértést szeretnék abban, hogy nem a kedvenc programom az anyóséknál elköltött ebéd. Támogatásra, együttműködésre vágyom a háztartásban. Pihenésre volna szükségem a hétvégén.”
- a kérésem: „Kérlek, legközelebb, ha anyósomékhoz készülünk, osszuk be, hogy ki mit csinál délelőtt, hogy időben és nyugalomban elkészülhessünk. Szeretném, ha legkésőbb délután 5-re hazaérnénk, hogy legyen időm itthon is lenni és pihenni.”
Mi lehet a párom érzése és szükséglete, mikor kérdezi, hogy mikor tudunk indulni, és én rázúdítom a kritikáimat?
Ő érezhet frusztrációt, mikor hallja a kritikákat. Érezhet értetlenséget, hisz csak annyit kérdezett, hogy mikor indulunk. Lehet zavarodott, mikor azt hallja, hogy cseléd vagyok, hisz ő szívesen segít, ha kérem.
Szüksége lehet tisztánlátásra, hogy tudja, mivel segíthet nekem. Szüksége lehet harmóniára, békére. Szüksége lehet együttműködésre abban, hogy időben érünk édesanyjáékhoz.
Gyakoroljuk az erőszakmentes kommunikációt, kezdjük kisebb jelentőségű vitáknál, hogy érezzünk rá a módszerre és legyen sikerélményünk. Lehet, hogy ha a legkeményebb vitáinkat szeretnénk először megoldani, akkor csalódnánk, és elvesztenénk a hitünket a módszerben és magunkban.
Emellett ne feledkezzünk el az elismerésekről, visszajelzésekről! Nem lesznek olyan érdekesek a játszmák, nem is jutnak az eszünkbe, ha jól érezzük magunkat a másik társaságában, ha szeretetet, biztonságot, figyelmet, szenvedélyt, időt adunk és kapunk. Még ha csak napi 15-20 percet is. Szánjunk időt és energiát egymásra!
Varga Szilvia Edit
Mediátor, coach
Tanuld meg az erőszakmentes kommunikációt itt: https://www.facebook.com/events/2976884722537347/