Két éve élünk karanténban. Gombócból éppen elég, a szeretteinktől való távolságtartásból fájóan sok. Emlékszem, 2020 tavaszán, mielőtt belevágtunk volna a második gyermekünk vállalásába, egyeztettem az orvosommal, aki azt javasolta, várjuk meg, amíg ez a koronavírus mizéria lecseng… Milyen jó, hogy mégsem vártuk ki a végét…
Eleinte még új volt minden. Az ijedtség, a tehetetlenség érzése. A bezártság is félelmetesnek tűnt, hogy szinte még kutyát sétáltatni se mehettünk le. Megrögzötten fertőtlenítettük a lift gombjait, a kilincseket és villanykapcsolókat. Mit tudtuk még akkor, hogy a koronavírus még jó sokáig a képünkbe röhög majd.
Ami 2020 tavaszán átmenetinek tűnt, aminek láttuk a végét, ma az állandóságot jelenti mindannyiunk számára: állandó maszkviselés, állandó karantén – vagy ha épp mégsem, akkor is állandó óvatosság, állandó távolságtartás. Túl sokszor mondtuk, hogy „Bocs, de nem adok puszit” és meleg kézfogások helyett általános lett az öklök kemény koccanása. Csak integetünk, a bátrabbak az ölelést is megkockáztatják. Állandó lett az „én biztos nem adatom be” és a „micsoda felelőtlen barom vagy, mert nem olttatod be magad” egymásnak feszülése. Padlón vagyunk, de továbbra is bántjuk egymást. Hát, úgy látszik semmiből nem tanul a magyar ember.
Amiről két évig azt gondoltuk simán ki fogjuk bírni, az mára meghaladja az erőnket. A folyamatos online oktatás. Az állandó karantén. Munka a karanténban lévő gyerekek mellett. Munka az egészséges, de egyet köhögő gyerek(ek) mellett. Vagy épp az ellenkezője: munkanélküliség, és reményvesztett munkakeresés hosszú hónapok, esetleg évek óta.
„Mit fogunk enni?” „Hogy fogjuk kifizetni?” „ Vajon el fogom kapni?” „ Csak nehogy a dédit megfertőzzem!” „ Istenem, add, hogy ne pont az én gyerekem kerüljön kórházba!” „ Inkább ne menjünk a szüleimhez idén karácsonykor. Sem.”
Ennyi lemondás, ennyi pluszmunka, ennyi szomorúság és ennyi fájdalom tíz évre is elég lenne, de megkaptuk sűrítve, két évben. És még nincs vége. Itt a delta, az omikron, a flurona, a megjegyezhetetlen számsorral jelzett variáns.
Elfáradtunk. Az anyák és nők vésztartalékai kimerültek. Segítség nincs. Kit is hívhatnánk? A szívbeteg nagyit? A magas vérnyomású papát? A rákkal küzdő sógort, esetleg a gyerekeit egyedül nevelő (és amúgy is karanténban sínylődő) testvérünket? A válófélben lévő barátnőt két gyerekkel? A bébiszittert? (Hahaha, úgy sincs pénzünk kifizetni!) Kérnénk segítséget, de nincs kitől. Mindenkit féltünk, és mindenkitől félünk. Mindenki potenciálisan fertőző, és a betegség még két év után is tele van meglepetésekkel. Vajon meddig fogjuk még bírni? Én minden nap elmondom, hogy nem bírom tovább. Napok óta tikkel a szemem, szorít a mellkasom és olykor-olykor félrever a szívem. Nem ijedek meg, tudom mi okozza, de nyugtalanít a növekvő gyakoriság. Sok víz, és pihenés – mondta anno a doki. Na igen. Jó is lenne pihenni.
Ráadásul tél van. Hideg és sötét. Várjuk a harmadik tavaszt és a harmadik nyarat, mint a messiást: tudjuk, hogy a szabadlevegőn legalább találkozhatunk emberekkel. A gyerekeink is játszhatnak egy kicsit önfeledten: mint régen. Talán elmegyünk a strandra is, de a külföldi utat azért kétszer is meggondoljuk: olyan macerás az oltási igazolást elintézni, meg aztán az országokba való belépés feltételei is folyton változnak. Ki tudja nem épp Barcelonában robban-e be mégis a hatodik hullám augusztus második felében? Inkább ne foglaljunk szállást. Inkább maradjunk itthon…
Itthon. Milyen jó volt hazajönni munka után. Kicsit leülni, szusszanni, elmesélni kivel mi történt aznap. Mi volt a munkahelyen, a villamoson, vagy a buszon. Olyan egyszerű volt beugrani a boltba, vagy a gyerekekért az oviba, a bölcsibe. A maszkos emberekről csak a fura japánok jutottak eszünkbe: milyen buta hóbort ez az állandó maszkviselés!
Itthon. Jelenleg inkább egy szeretettel teli kis börtön, ahonnan szabadulnánk. Örülünk, ha valaki jár valamerre, megkérdezzük, hogy mi a helyzet „odakint”? Persze, kisgyerekkel itthon lenni alapból elég magányos dolog, de most különösen szomjaznék már egy kis kimozdulásra. Pedig extra introvertált vagyok. Ez azért már nekem is sok. Jó lenne vendégeket is fogadni, no de épp karanténban vagyunk. Ma van a hetedik nap. Kutya baja amúgy a fiamnak, a kinti focizástól néha köhécsel, mert bekapkodja a mínuszokat. Szégyellem, de alig várom, hogy visszamenjen az oviba, mert úgy érzem, hogy elevenen felzabál a koronavírus.
Pedig nem is vagyok beteg.