Azok a bizonyos apró betűk, amik minden szerződésnek részévé váltak és néha csak olyan tintával íródnak, amik temporálisan láthatóak. A bölcsiben is van ilyen, az életben még több. De nekünk most lett olvasható a szöveg és nem vagyunk elragadtatva.
A mi bölcsink maga a csoda. Kedves mindenki, a gyerek is szereti, egyetlen, jaj, szavam lehetne, de inkább magamban tartom, nem kell nekem mindig, mindent kritizálni.
Ám volt valami, amire nem készítettek fel az icipici székeken elszenvedett szülőiken. Hogy a gyerkőc beszokása nem csak belső, de külső megerősítéseken is múlik. Ugyanis, amikor már túl voltunk az első időszakon, és a Kicsi rutinosan pacsizott le velünk az öltözőben, akkor ideje volt, hogy komolyabban szemügyre vegyük a környezetet is.
És egy nehezen feldolgozható felfedezést tettünk.
Én több mint egy évig kerestem állást. Amikor belevágtunk –azanyamunkábamegy projektbe – akkor a gyerekekkel rögtön tisztáztuk a normál határokat; mindenkinek más a munkája, és nekem nem csak itthon kell, hanem majd valahol máshol is. Mielőtt a fiúk megszülettek, volt állásom, de cirka három órás ingázást kívánt volna meg tőlünk alaphangon, Budától két megye távolságra. Azonnal töröltük a lehetőséget, 5 napig egyáltalán nem találkozni a gyerekeimmel egyáltalán nem volt az elfogadható kategóriák között. Egy külön cikket is szentelnék ennek, de ezek után következtek az álláskeresés stációi. Eleinte csak a környéken kerestem – ugye, hogy gyorsan hazaérjek, ha baj van. Majd szűkült egy érzelmi határra, hogy maradhatunk távolabb, de ne legyen több mint 45 perc, és ha lehet, csak részmunkaidő legyen. Majd 45 perc és lehet 8 óra. Alap állapoton tanár vagyok, így nagyon-nagyon nehezen nyitottam a teljesen más munkakörök felé. De ide is elértünk valamikor a hetedik hónap környékén, amikor minden felkészültségemet startba állítottuk. 1 év és 3 hónap keresés után állást kaptam, napi 8 órában, teljesen máshol – mondhatni közel a tűzhöz, de kellőképpen távol. Említettem már, ez úgy robbant bele az életünkbe, mint egy várva várt csoda, így jó sokáig nem is foglalkoztunk az esetleges nehézségekkel, amikre nem számítottunk.
A Kicsi és a Nagy is az elsők között érkezik és az utolsók között távozik az intézményből. Eleddig ez velünk soha nem volt így, és az ifjabb ugyebár még beszokás alatt van, így ez a tény úgy ért minket, mint egy kegyetlen pofán csapás. Kezdetben próbáltunk mindenféle trükkel finomítani a hadrenden. Apa legalább a törpét később vitte, és igyekezett munkájához mérten korábban érkezni érte. De még így is szinte sosem találkozott más szülőkkel, és persze gyerekükkel sem. Ismétlem, mivel ő intézte így, és volt, hogy 16:03 perckor már jöttek kifelé Csöpivel, teljesen le volt döbbenve, hogy hol van a többi ember. A számunkra fantom, csak a kölyök kedves csacsogásában létező névvel és nemmel létező cselekvő gyerekek és a szüleik. Ők vajon hol vannak, és mit csinálnak? Hol dolgoznak és mennyit? Ki segít nekik? Mi vagyunk bénák, vagy rossz helyen, rossz időben kerestünk?
Gondoltam már Rád, kedves ismeretlen. Akinek nem láttam még kabátját, utódját, de a megmozduló kiscipellőkből és gyarapodó kegyencekből erősen sejtem, hogy létezik. Irigyellek olykor, ezért írok Neked.
Mi sztoikus nyugalommal igyekszünk tudomásul venni, hogy számunkra ez a természetes. Szeretnénk, ha egyik gyermekünk sem érezné, néha még mi is megingunk a mi világunk igazságában. De hidd el nagyon-nagyon nehéz. Mert az irigység alamuszi kis férge rágja a lelkünket, minden olyan délutánon, amin a Kicsi könnyes szemmel omlik a nyakunkba sorolva, hogy melyik pajtások mentek már haza, és mi még nem.
Mivel mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai, az ilyen szürke novemberi reggeleken ezt az írást Neked ajánlom, Te kedves sosem látott. Vannak olyan napok, amikor az is segít, ha valaki elmondja, Rád irigykedik.