Idén nem sok kedvem volt az adventi koszorú elkészítéséhez. De arra sem tudtam rávenni magam, hogy egyszerűen csak vásároljak egyet. Gyerekkoromban mindig én készítettem a családi koszorút, ami egész adventben díszítette a nappalit, és amihez minden vasárnapi gyertyagyújtásnál leültünk – szerettem volna ezt a hagyományt átadni a gyerekeimnek. Akárcsak annyi más szokást, ami a karácsonyváráshoz és az ünnephez kapcsolódik. A fejemben lévő hosszú lista az adventi koszorúval kezdődött, essünk hát túl rajta, gondoltam, hogy utána áttérhessünk a mézeskalácssütésre.
De a vásárlásra ösztönző kisördög most sem hagyott nyugodni, és kíméletlenül igyekezett bennem elnyomni a do it yourself ötleteket súgdosó angyalkát. Miközben azt mantráztam magamnak, hogy kézműveskedni nagyobb élmény és olcsóbb megoldás, mint készen megvenni valamit, alaposan megnéztem a virágárusok koszorúfelhozatalát, a piacon pedig az almaválogatás közben odasandítottam a koszorús standra. A neten is végigpörgettem egy-két dekorációs oldalt, „csak hogy ihletet merítsek”, magyarázkodtam a DIY énemnek. De persze csekkoltam az árat is, csak úgy a „tájékozódás kedvéért” – titokban azonban reménykedtem, hátha találok olyan koszorút, amibe beleszeretek, és az árat is elfogadhatónak ítélem.
Nem találtam. Vagy nem tetszettek (ez túl piros, az borzalmasan giccses, ez simán ronda, az meg nem is koszorú, csak négy gyertya és egy levélkupac) vagy drágálltam őket (te jó ég,ekkora összegért egy feldíszített karácsonyfát is vehetnék) és közben győzködtem magam, hogy ennyi pénzből én is tudok ilyet csinálni, sőt, még szebbet is, vagy legalábbis az én ízlésemhez közelebb állót. Bár gyakorlatilag eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, megcsináljuk azt a koszorút, a hozzávalókat mégsem tudtam beszerezni a különféle betegeskedéseink miatt. Egyszer az egyik gyerek lázasodott be, utána a másikon tört ki egy vírus, aztán én szenvedtem egy hosszú náthától, szóval sehogy se bírtam rászánni magam a beszerzőkörútra, sőt, arról a koszorúkötésről is lemaradtunk, ahova Nagytesót hívták a kórustársai, mert két betegeskedés között gyorsan elmentünk kirándulni. Szóval az egész ügy kezdett már a bölcsességfoghúzás időpontjának a halogatásához hasonlítani… Úgyhogy amikor észrevettem a környékbeli kultúrház adventi programpontjai között a koszorúkötést, éreztem, hogy eljött az idő, most vagy soha, és gyorsan beírtam a dátumot a naptárba.
Elérkezett a kitűzött délután. Nagytesóval ráhangolódásképp megnéztük a tavalyi koszorúnkról készült fotókat. Nem kellett volna, az annyira jól sikerült, hogy nehéz lesz überelni vagy egyáltalán megütni a szintet. Útközben végig az járt az eszemben, mi lenne, ha a kézműveskedés helyett inkább moziba mennénk Nagytesóval, megnéznénk a Jégvarázs 2-t és hazafelé egy virágosnál gyorsan szereznénk egy koszorút. Az otthon maradt családtagokkal simán elhitetnénk, hogy mi készítettük: „igen, ilyen szép lett, azért tartott ilyen sokáig…”
De ez mind csak fantázia maradt; megérkeztünk a koszorúkötés helyszínére. Amíg levettük a kabátot és felmentünk a lépcsőn, még éreztem magamban némi kelletlenséget, de amint beléptünk az ajtón és megláttam a rengeteg kis mütyürt, terméseket, színes szalagokat, gyertyákat, fenyőgallyakat és az összetolt asztaloknál elmélyülten dekoráló szülőket és gyerekeket, már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra: de jó, hogy itt vagyunk!
Nagytesóval teljes extázisban vetettük rá magunkat a kis kosárkákban felhalmozott kincsekre, amik közül kiválogattuk, hogy mit szeretnénk rakni a koszorúnkra. Volt ott minden, amit csak egy koszorúkészítő álmodhat magának: kis szánkók, gombák, manófigurák, pompomok, arany és ezüst színűre festett tobozok és bogyók, mini karácsonyfagömbök… A natúr narancskarikáktól kezdve a csillogó díszekig mindenféle stílusú és hangulatú koszorúhoz került választék. Megegyeztünk a színárnyalatot illetően, összeválogattuk a kedvenc mütyürjeinket, könnyen megtaláltuk a megfelelő gyertyákat, már csak a szalagok voltak hátra…
És itt elakadtam. Sőt, leblokkoltam. A rengeteg szebbnél szebb szalag között ugyanis észrevettem egyet, ami egyszerűen lenyűgözött. Egy rózsaszín, plüssből készült szalagtekercs. Éreztem a helyzet abszurditását, hiszen a kiindulópontunk, az egész koszorúkötés nulladik eleme számunkra a fenyőgallyas,tűleveles koszorúalap volt, erről még beszélnünk se kellett, annyira egyértelműnek tartottuk mindketten Nagytesóval. Minden egyes díszt, amit kiválasztottunk, a fenyőgallyakon képzeltünk el. Erre betolakodott a fantáziámba ez a szőrös, rózsaszín furcsaság. Áhitatosan megtapogattam, aztán megpróbáltam elfelejteni.
Belekezdtünk a „rendes” koszorúnkba. Nagytesó gyorsan belelendült, rakosgatta, ragasztgatta a díszeket, kötötte a selyemszalagból a masnikat. De én, mint aki egy másik valóságban felejtette magát, elrévedve bámultam a semmibe és a szőrös szalagon járt az eszem. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg tetszik-e, vagy az vonz, hogy egyáltalán nem hasonlít semmihez, amit eddig adventi koszorúkon láttam. Egyszerre bizarr és mégis áraszt magából valami otthonos, kellemes hangulatot.
Vajon másnak is megtetszett a pihe-puha szalag, vagy az én ízlésemet deformálta el teljesen a kisgyerekek és plüssfigurák között töltött utóbbi néhány év?
Észrevettem, hogy egy kicsit távolabb tőlünk egy nő éppen egy rózsaszín plüsskoszorún dolgozik. Ő tehát azt a szalagot válaszotta, amiről én már kezdtem lemondani! Néztem, mivel díszíti, és úgy éreztem, én máshogy csinálnám. Azon kaptam magam, hogy míg az előttem lévő asztalon a lányom készíti a családi koszorúnkat, én gondolatban egy egész másikat rakok össze. Az órára néztem: lassan letelik az időnk, haza kell mennünk, úgyhogy vagy elengedem ezt a plüssfantáziát, vagy… „Anya, most akkor megveszed azt a puha szalagot, vagy nem?” – tette fel a kérdést gondolatolvasó gyermekem. Teljesen elbizonytalanodtam. Szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem a szokatlan szalag iránt. Ugyanakkor a józan eszem azt súgta, nem kell nekünk két adventi koszorú, főleg nem rózsaszín plüssből.
De miért is nem? Az egész koszorúkötéshez nem volt kedvem,mégis itt vagyok a lányommal, főleg azért, hogy megőrizzek és átadjak egy számomra kedves családi hagyományt. Ebbe a hagyományba eddig a fenyőgallyas koszorú tartozott, de a fenébe is!…. Nem illeszthetném be a saját stílusomat, egyéni ízlésvilágomat a több évezredes hagyományokba?! Mégis csak a mi házunkat fogja díszíteni a koszorú; a mi saját kis életünk, adventünk szerves része lesz, nem az őseimé! Kinek akarok egyáltalán megfelelni?
Felpattantam, megvettem a szőrös szalagot,és elkészítettem életem adventi koszorúját. Le sem tudom írni, mennyire felszabadító érzés volt megcsinálni, majd végtelen büszkeséggel hazavinni. Nem csak a koszorúra voltam ám büszke: magamra is. Arra, hogy meg tudtam mutatni a lányomnak azt, hogy a hagyománykövetéssel együtt lehet vállalni önmagunkat is. Lehet vállalni azt, hogy néha meglepő, furcsa dolgok tetszenek nekünk, és lehet olyan az adventi koszorúnk, amilyet megálmodunk magunknak. Mert ez a mi karácsonyunk lesz, amire úgy készülünk, ahogy mi szeretnénk: a régi szokásokat ötvözve a saját érdeklődésünkkel, egyéniségünkkel. És nem az a fontos, hogy milyen hagyományt sikerül vagy nem sikerül tökéletesen megőriznünk, vagy hogy minél tökéletesebben passzoljunk egy elképzelt, ideális, ünnepi képhez… Sokkal fontosabb, hogy megtaláljuk azt, ami valóban bearanyozza az adventünket, mert azonosulni tudunk vele.
Kívánom nektek, hogy az adventi készülődés ne csak a listák pipálásáról szóljon, hanem a szíveteknek kedves dolgok, élmények megtalálásáról is. Keressétek meg a bennetek lévő rózsaszín plüsskoszorút!
Héda Veronika