Április első keddje a Láthatatlan Munka Világnapja. Aki nem hallott még erről a napról, most bizonyára azt kérdezi, hogy lehet az elvégzett munka láthatatlan? A válasz igen egyszerű: minden olyan munka ide tartozik, amit a családért vagy egy közösségért végez valaki és elvégzésük annyira természetessé vált, hogy a többi ember számára még csak fel sem tűnik. A Láthatatlan Munka Napja arra próbál figyelmeztetni, tegyük láthatóvá, ami látható, vegyük észre, hogy a megfelelő háttér megteremtése vagy egy önkéntes munka is van olyan fontos, mint egy vezérigazgatói állás.
─ Mit írsz? ─ kérdezte a férjem egyik este. ─ Cikket a láthatatlan munkáról. ─ Nem véletlenül kértek fel téged ─ jelentette ki nevetve ─ ennek ugyanis te vagy a főszakértője!
Cinikus hangnemével jól érzékelhetővé tette számomra, láthatatlan munka alatt olyan munkát értett, mely híján van az eredményeknek és racionális ember lévén, ennek nem túl sok értelmet tulajdonít. (Jelenleg nem rendelkezem fizető állással, otthon vagyok hét gyermekem közül a két legkisebbel, és csak néha adódik lehetőség egy-egy cikk megírására, melyekért, csekély, igen gyakran semmi juttatást sem kapok.) Különösebben nem reagáltam le a megjegyzést, a legtöbb férfi gyakran humorizál felesége rovására, de azért nem esett túl jól. Néhány nappal később azonban átírtam a cikket, mert az én férjem ─, aki már a házasság előtt kijelentette, mi nem fogjuk megtartani a házassági évfordulónkat, a Valentin napot és ehhez hasonló ünnepeket ─ a beszélgetésünket követő este egy csokor tulipánnal jött haza.
─ Ezt meg miért kaptam? ─ kérdeztem meglepetten. ─ A Láthatatlan Munka Napjára ─ közölte, mintha mi sem lenne ennél természetesebb, majd már bátortalanabbul folytatta, ─ mert bár a munkádnak nincs sok eredménye, mégis hozzá kell tenni, az itthoni munkádat, ha nem végzed el, az nagyon is látható. És azt is megértem, hogy szükséged van a cikkírásra is, még ha nem is kapsz érte pénzt.
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, aztán egyszer csak elkezdtem nagyon nevetni. ─ Most meg min nevetsz? ─ kérdezte a férjem némileg zavartan. ─ Ne haragudj, ne haragudj ─ hadartam, és gyorsan összeszedtem magam ─ csak tudod, én meg arra jöttem rá írás közben, hogy a gyerekek számára a te munkád sokkal láthatatlanabb, mint az enyém. Persze nem ezen nevettem ─ tettem hozzá sietve ─ hanem, a gyerekekkel ezért mi is meglepetést készítettünk neked. Hogy ők is kifejezhessék, amikor pl. nem akarták, hogy te olvass nekik este, az nem arról szólt, hogy téged kevésbé szeretnének. Egyszerűen az az oka, hogy nem értették, ha máskor nem voltál ott, hogy olvass vagy túl fáradt voltál, hogy olvass, akkor néha miért olvasnál mégis szívesen. Hiába tudják, hogy értünk dolgozol, ezt a kettőt azt hiszem, mégis egymáshoz kell illeszteni néha, mint a puzzle darabkáit. És én is sajnálom, hogy hálátlanabb a munkád, mint az enyém. Ezért délután sütit sütöttünk neked, a gyerekek meg rajzoltak, a nagyobbak írtak egy pár sort.
Most ő nem tudott mit kezdeni a helyzettel, pár pillanatig csönd ereszkedett közénk, majd én kérdeztem. ─ Szerinted ez most egy olyan pillanat? ─ Milyen? ─ dörmögte a férjem, még mindig az előbbi szóáradatom hatása alatt. ─ Mint a mozikban, amikor két főhős végre az érzelmek kifejezésében is egymásra talál ─ válaszoltam. ─ Gondolom, így is mondhatjuk… ─ Akkor most csókolj meg, én pedig elemelem az egyik lábam a földtől, jó?
A cikket a szerző a Noe Levelek felkérésére írta.