Ha tizenkét év a korkülönbség két testvér között, akkor nem csoda, ha az idősebb már-már babysitter is időnként.
Tizenkét éves voltam, amikor megérkezett a családba a kisöcsém. Emlékszem, olyan boldog voltam, hogy mindenkinek szétkürtöltem a jó hírt az osztályban, sőt-, bár ebben nem vagyok biztos ennyi év távlatában-, még talán a sulirádióban is elhangzott tőlem az infó, ekkortájt ugyanis rendkívül menő dolog volt az iskolarádióban tevékenykedni. Igaz, miután megláttam édesanyám kezében a kis kórházi ablakon keresztül, megkérdeztem, hogy biztosan az én testvérem-e, mert kicsit fura volt a fejformája. Ez utóbbi problémán szerencsére hamar túllendültem, ugyanis pár hét alatt szépen kikerekedett a buksija, ma pedig miután már magam is anya vagyok, tudom, hogy nem minden baba érkezik meg olyan egyszerűen erre a világra, így aztán gyakran nézhetnek ránk pár napig meggyötört arcocskák a kiságyból.
Gyerekként roppantmód élveztem a babázást és a kicsi körüli teendőket és nagyon hamar már szinte én is mindent meg tudtam csinálni az öcsémmel, amit a szüleimtől láttam. Átpelenkáztam, segítettem fürdetni, etetni és persze rengeteget játszottam vele. A mai napig poén kettőnk között, hogy ő volt a felépített lego-tornyok lerombolásának rekordere. Ma persze már az én kisfiam dönti romba másodpercek alatt az öcsém által épített tornyokat. Nincs mese, előbb-utóbb úgyis visszanyal a fagyi.
Amikor anyukám visszament dolgozni-, és persze azelőtt is-, a nagymamám sokat segített a vigyázásban, ő ment Daniért az oviba és hozta haza, hogy aztán hárman együtt várjuk majd a szülőket. Ahogy a tesóm nagyobbacska lett és persze én is idősebb és méginkább megbízható lettem, anyu bátran hagyta velem otthon a kicsit pár órára, hiszen simán elboldogultunk ketten. Ehhez persze az is kellett, hogy én magam is biztonságban érezzem magam a környéken, ahol akkor laktunk és hogy tudjam, van kinek szólni, ha gondunk akad. Ilyen volt néhány szomszédunk és persze a szüleim barátai, akiket kiskorom óta ismertem.
Visszagondolva soha nem történt velünk olyasmi, ami veszélyes lett volna, persze pontosan tudtuk, hogy ha kimegyünk játszani, akkor hol, kikkel és mit csinálhatunk és mivel erős volt a szüleink és köztünk a bizalom, nekünk eszünk ágában sem volt soha kijátszani azt.
Az akkori barátnőim közül voltak páran, akik szintén vigyáztak a kisebb testvéreikre és olyan is akadt köztük, aki rendre panaszkodott is emiatt. Mai fejjel azt gondolom, hogy már akkor sem volt minden gyerek alkalmas a bébiszitterkedésre, ez pedig talán leginkább abból adódott, hogy nem volt olyan mély kapcsolatuk a szüleikkel, ők maguk is még nagyon gyerekek voltak, féltékenyek voltak a kisebbekre, netalán kényszerként élték meg a dolgot, miután a szülők nem hagytak nekki más választást. Bármelyik is legyen az ok ezek közül, vagy ezeken kívül, úgy hiszem,
szülőként az a feladatunk, hogy jól mérjük fel a helyzetet, ismerjük a gyerekeinket és soha ne várjunk el tőlük olyasmit, amire valamilyen oknál fogva nem állnak készen. Ezeket persze gyerekként még nem fogalmazza meg magában az ember, maximum csak érzi, hogy amit kértek tőle, az számára rendben van-e, avagy sem.
Nekem nagyon is rendben volt, hogy én voltam a „felvigyázó” személy, hiszen ezzel kimondatlanul is azt üzenték nekem a szüleim, hogy maradéktalanul megbíznak bennem, én pedig már elbírtam a hátamon ennyi felelősséget, amit igazán nem éreztem megterhelőnek.
Persze akkor váltak igazán könnyebbé a dolgok, amikor már a tesóm is nagyobb, értelmesebb lett, mindent meg lehetett vele beszélni és már jól ismertem minden apró rezdülését a valódi fájdalomtól a tettetett hisztiig.
Azt hiszem, nekem már a kezdetektől tökéletesen sikerült pontosan azt az anyai mintát lemásolnom és elsajátítanom, amit az édesanyánk és a nagymamánk képviselt, így a testvérem tőlem ugyanazokat az itinereket kaphatta meg a mindennapokban, mintha csak tőlük várta volna az útbaigazítást.