Először nagyon-nagyon dühös voltam, amiért Maggie Gyllenhaal elvett 2 órát az életemből ezzel a zagyvasággal. Aztán eltelt néhány nap, és emésztgettem amit láttam. Végül be kellett látnom, hogy többször is magamra ismertem ebben a rendkívül kényelmetlen moziban. Végre én is megnéztem a filmet és, bár a többi portálhoz képest pár napos csúszással – tudjátok hogy megy ez két kisgyerekkel – a véleményemet is megírtam róla.
Nagyon örülök és nagyon fontosnak tartom a női rendezők női sorsokról szóló alkotásait. Maggie Gyllenhaal nőként és anyaként egyértelműen hozzátette a filmhez a saját tapasztalatait. Senki más nem tudja ilyen tűélesen ábrázolni azt, amikor a gyerekeid már teljesen az idegeidre mennek, csak az, aki maga is átélte.
A film alaptörténete csupán annyi, hogy egy nő (Leda – Olivia Colman, fiatalabb énjét Jessie Buckley alakítja) egyedül érkezik Görögországba nyaralni. A kedves gondnok, Lyle (Ed Harris) az, aki a szálláson fogadja, és azonnal sejthető, hogy többször is találkozni fognak – hiszen ez egy nagyon kis falu, mindig mindenki összefut mindenkivel. Leda professzor, és dolgozni érkezett az idilli, tengerparti faluba. Amikor leül a kihalt partra dolgozni, hamarosan feltűnik egy család, ahol egy gyönyörű anyuka, Nina (Dakota Johnson) és kislánya Elena azonnal felkelti az érdeklődését. A kislány hamarosan eltűnik, az egész strand őket keresi. Felvillannak előttünk Leda anyaságának képei is: amikor Bianca nevű lányát keresi a parton, a mostanihoz kísértetiesen hasonló helyzetben. Ettől a naptól fogva se veled-se nélküled kapcsolatba kerülnek ők ketten. Magunk sem tudjuk eldönteni, hogy rokon- vagy inkább ellenszenv van közöttük. Közben folyamatosan ismerjük meg Leda fiatalabb énjét: hogyan bánt a gyermekeivel, milyen kapcsolata volt a férjével, mennyire volt boldog illetve boldogtalan a családban. Ezzel párhuzamosan zajlanak az események a jelenben is: az eltűnt kislány megkerül, viszont az ő babája is eltűnik. Leda furcsa, zagyva, értelmetlennek tűnő cselekedetei bennünket is összezavarnak – én őszintén nem tudtam eldönteni, hogy ez a nő teljesen 100-as vagy sem. De talán nem is ez a lényeg. Egyszerre tudtam rá haragudni, és sajnálni őt. Ez a legtöbb szereplőről ugyanígy elmondható.
Soha nincs egy perc nyugta sem
A filmben több olyan dolog is van, ami engem megfogott, és talán a rendező szerint is jelentése lehet. Az első ilyen, hogy Ledának soha nincs egy perc nyugalma sem. Hiába 48 éves, hiába nőttek fel a lányai, úgy tűnik hogy az, amit a gyerekekkel átélt, már egész életében elkíséri. Tulajdonképpen semmit nem tud nyugodtan csinálni. Amíg kicsik a gyerekek, nem tud dolgozni, nem tud pihenni, de még maszturbálás közben is rárontanak a lányai. A nyaralás alatt nem tud nyugodtan írni, filmet nézni a moziban, vagy épp nyugodtan megvacsorázni az étteremben. Valaki állandóan megzavarja, és ez kellemetlenül ismerős lehet minden kisgyerekes anya számára.
Kívül szép – de belülről rothad
Ez a szimbólum is többször előkerül a filmben, ami szintén több dolgot jelenthet. Számomra azt, hogy egy látszólag jól működő házasság is lehet romokban, illetve egy szép dolog sem mindig tökéletes – sőt. Elég megfordítani az apartmanban kihelyezett gyönyörű gyümölcsöket, hogy lássuk: a másik felük már megrothadt. Hiába csodaszép Nina, és állítása szerint boldog is a férjével, mégis egy másik férfival enyeleg. A szép játék baba szájából pedig egy ijesztő féreg mászik elő. Ezek a képek mindig meglehetősen nyugtalanítóan hatnak a nézőre – rám legalábbis mindenképp.
Az anyaság – folyamatos ellentmondás
A filmben többször szembesülünk azzal, hogy a kicsi gyerekek mennyire rettentően idegesítőek és kimerítőek tudnak lenni. Amikor Bianca elvágja az ujját, és számtalanszor elmondja Lédának, hogy „Anya, puszild meg!” Minél többször kéri anyját a kislány, Leda annál távolabb kerül tőle, hiszen Bianca egyre követelőzőbb, egyre idegesítőbb, így, a már egyébként is a végletekig kizsigerelt anya képtelen megvigasztalni a síró gyermekét. Jajj de ismerős. És egyáltalán nem esik jól ezt felismerni önmagunkban. Akarva akaratlanul is Vekerdy Tamás szavai jutottak az eszembe: „A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki.”
De ebben a filmben sajnos – és a valósághoz sokszor ez áll közelebb – nincs segítség, nincs kinek lepasszolni a gyerekeket. Az anyák végtelenül magukra maradtak. A mostani COVID-helyzetben ezt senkinek nem kell bemutatni.
Szerencsére megjelenik az anyaság másik része is: a gyerekeinkkel töltött önfeledt pillanatok illékony boldogsága. A közös hancúrozások, a rituálé-szerű narancshámozás – mind-mind olyan dolog, amelyekben szintén magunkra ismerhetünk.
A filmet már sokan kielemezték, számtalan kritika és írás született róluk, olvassátok őket szeretettel – hiszen engem is a kritikák vettek végül rá, hogy megnézzem a filmet – amit 1-2 napig ugyan bántam, de később mégis örültem, hogy rászántam magam. Álljon itt számomra a film egyik kulcsmondata: „Azt találom bennük (a gyerekeimben) a legszebbnek, ami számomra a legidegenebb. Így azért nem én vagyok a felelős.”
A mai, a nők és anyák iránt támasztott társadalmi elvárások tükrében márpedig mindenért az anyákat teszik felelőssé. A filmet nézve instant lelkiismeret-furdalás jelentkezhet, így mértékkel fogyasszátok!
Filmkritikák például ITT ITT és ITT.
A Netflixen meg tudjátok nézni.
Képek forrása: Netflix