Van nektek olyan hely, ami nem az otthonotok, de végigkíséri az életeteket? Ami a gyerekkorotokban varázslatosnak tűnt, de felnőve is, már tényszerűbben észlelve, megmaradt a csodálatotok? Nos, nekem ez Királyrét, és ez volt a „horgásztó”. Mert hogy szép csendben, titokban a tó csak egy VOLT lett.
Biztos vagyok benne, hogy az olvasók többsége tudja, hol van Királyrét, sőt akár már járt is ott. Hisz a Pesttől való relatíve kis távolság, a vonzó természeti környezet, az erdei vasút, a tanösvény és most már a várhegyi kilátó, rengeteg látogatót vonz. Emberek, családok tömegeinek vált kedvenc hétvégi kirándulóhelyévé a Börzsöny ezen pontja, aminek történelmét kevesen ismerik, de a természeti értékét még a vászoncipős „vasárnapi turisták” is csodálattal nézik.
Királyrét története több ezer évvel ezelőtt kezdődött, de a mai arculata az 1900as években alakult ki. Hoffer Kúnó svájci diplomata volt annak a fakitermeléssel és kőfejtéssel foglalkozó cégnek a tulajdonosa, aminek birtokába került ez a terület, ő építtette a vasút egy részét a faszállítás miatt, és ő hozatta létre a kastély tavát, valamint angolparkját. Korábban a települést Szokolya-hutának hívták, 1926-ban kapta a Királyrét nevet. Sajnos, mint sok más uradalmat, ezt a területet is elérte a felelőtlen örökösök átka, Kúnó fiai a vagyont eljátszották, a település lakóinak így Szokolyára kellett költözniük, a tó pedig a kastéllyal a Fővárosi Tanács kezébe került. A Tanács a rendszerváltással ugye Önkormányzattá vált, személyes szálam ekkor kezdődött.
Adott volt egy erdei mesevilág, egy önkormányzati tulajdonban lévő, szállóvá alakított kastély, és sok-sok önkormányzati dolgozó… köztük az én édesapám, aki környezetvédelmi mérnökként dolgozott akkor a Fővárosnak. A hotel árai az önkormányzatisoknak elképesztő kedvezményesek voltak (olcsóbb volt néha ott lennünk, mint otthon), ezért gyerekkoromban szinte minden évszakban meglátogattuk Királyrétet, nyáron több hetet töltöttünk ott. Akkoriban a tó még nem volt telenyomva hallal, de horgászni nagyon is lehetett. Meg csónakázni, és fürdeni. Bizony. A Királyréti-tóban, rengeteget fürödtek a szálló vendégei: igen volt benne pióca, meg növények és más állatok, de fantasztikus volt az erdő közepén pancsolni. Itt tanultam meg úszni: mindig megvolt a motiválás, hogy mit kapok, ha eljutok a stégtől a 100 méterre lévő félszigetig és vissza, majd az egész tavon végig és vissza. 6 éves voltam és az élet királyának éreztem magam, mikor átúsztam a tavat hosszában.
Aztán a tavat feltöltötték még több hallal, alkalmatlanná vált a fürdőzésre, majd hamarosan eladták, mint ahogy a hotelt is. De nem egy kézbe kerültek: a tó és a kastély. Itt el is vált pár évre az utam Királyréttől, egészen addig, míg meg nem ismertem a férjem, akivel újra Börzsöny-szerelembe is estünk. Itt nyaraltunk először együtt, a már megváltozott, modernesített de még mindig fantasztikusan ismerős illatú Kastély Panzióban. Minden csodás volt, de olyan furcsa érzést keltett, hogy a tó már nem az, mint gyerekként, ugyanakkor a parkból még mindig oda lehetett sétálni, figyelni a jégmadarakat, hallgatni a neszeket. És megszoktuk az évek alatt a változást. Ez lett a természetes: a tó a horgászoké és a természeté.
Annyira kevés helyen látni jégmadarat, de itt nagyon gyakran találkozhattunk velük. A tó fölé nyúló ágak ideális vadászterületek voltak a pici kék repülő gyémántoknak. Lakott a tóban vízisikló, óriási tavikagylók… A betelepített halakkal együtt saját ökoszisztémával bírt.
Mire tavaly a gyerekeinkkel jártuk végig a „békás-tanösvényt”, ahogy ők nevezik, már magától értetődő volt, hogy megállunk a tónál csöndben figyelni, elmesélni nekik a tó és a környék történetét (ami sokkal gazdagabb és színesebb, mint amit ide leírtam). Télen is ellátogattunk Királyrétre, akkorra már átadták a Várhegyi Kilátót, ahonnan jól megnéztük a tavat és a kastélyt is.
Idén is izgalommal vártuk a nyár végi pár börzsönyi napot, lelkesen mentünk fel a park dombján, hogy megmutathassam a 6 éves, éppen úszni tanuló fiamnak, hol tanult meg az anyukája úszni. És akkor jött a sokk.
Túlzás nélkül mondom, hogy könnyek gyűltek a szemebe, és nem akartam elhinni amit látok.
A tó teljes vize hiányzott, a medret derék magas növényzet nőtte be, idővel feltűnt a part mentén sorakozó rengeteg nagy, fehér folt, amiket közelebbről megvizsgálva láttuk, hogy több évtizedet megélt, gyerekfej nagyságú hatalmas tavikagylók héjainak tömegei.
A tó út felöli kapuja zárva volt, rajta belülről felirat: ÁTÉPÍTÉS MIATT IDEIGLENESEN ZÁRVA. Akkor még reménykedtem, hogy valóban átépítés zajlik, de a derékmagas növényzet elbizonytalanított.
A panzióba visszatérve elkaptam az első ott dolgozó embert, hogy kikérdezzem mi történt. A hallomást nem írnám le, csak amit az ügy után nyomozva kiderítettem a hírekből, a Tó oldaláról, és az egy darab cikkből, ami májusban született.
Májusban derült rá fény, hogy a tó egy gáthiba miatt szivárog, ezért lezárták, hogy azt kijavítsák. A munkálatokra ugyanakkor nem került sor, nem tudtam meg hivatalos okot, hogy miért, és a tó vize elszivárgott. Előtte a halállományt kimenekítették.
Ennyi. Az utolsó cikk vagy hír ezzel az ember formálta, de természet által birtokba vett kinccsel kapcsolatban május közepén került ki, miszerint szivárog. Azóta sehol semmi. Nem születnek kiáltások, kétségbeesett, felháborodott cikkek, bejegyzések, hogy eltűnt egy tó. A hivatalos oldalon semmi hír, hogy lesz ez jobb is. Sőt semmi hír, hogy mi történt… csak a döbbent túrázók arca (tényleg döbbenten álltak, a kerítésnél), mikor régi ismerősként keresik a tavat, aminek szó szerint hűlt helye… Nincs tó, nincs vízisikló, nincs jégmadár.
Én csak azt nem értem MIÉRT? Hogyan történhetett meg, hogy egy tó vizét hagyták elszivárogni. Tudom, COVID helyzet, nehéz anyagi környezet… De nem tudom elhinni, hogy a közösségi gyűjtések világában ne lettek volna sokan, akik ha tudnak a bajról, segítenek azt megakadályozni, mikor még lehetett. Én biztos köztük lettem volna. Miért történhetett ez meg? Nem tudom ki a felelős, de ami történt egy tragédia: tragédia a kirándulóknak, a horgászoknak és főleg a tó élővilágának. Én csak reménykedni tudok, hogy egyszer újra víz borítja majd a tó medrét, hogy újra vadászhat a jégmadár a tó fölé nyúló ágakról. Sajnos azoknak a hatalmas tavikagylóknak, amik sok-sok év alatt nőttek ilyen nagyra, már rég késő lesz…