Egyensúlyozás mesterfokon. Gyermeknevelés, önmegvalósítás, személyes fejlődést biztosító hivatás. Kisgyermek mellől a munka világába visszatérni kötéltánccal egyenlő mutatvány. Megtalálni az egyensúlyt a két én, a két világ között igazi kihívás. Összekapcsolni e két területet úgy, hogy egyik se sérüljön (nagyon) valóban embertpróbálóan szép feladat.
Elmesélem én miként éltem meg ezt a szép, ámde próbára tevő időszakot.
Majdnem két éves volt a kisfiam, amikor visszahívtak a munkahelyemre dolgozni. Szerencsés volnék? Hmmm… úgy gondolom a mai világban biztosan. Mentem is volna, meg valahogy mégse. Rövid gondolkodási idő után végülis úgy döntöttem jöjjön, aminek jönnie kell: magam is dolgozó édesanya leszek, oly’ sok nőtársamhoz hasonlóan. Megy ez nekem, hol itt a probléma! Gyermek a céges bölcsődében, én pedig nyugodtan koncentrálhatok a munkára. Sok szakmai anyagot fogok majd olvasni, új dolgokat tanulni, belevetem magam a munkába, újra felnőtt társaságban lehetek végre. A munkaidő lejárta után pedig nagyokat sétálunk majd, vagy játszunk az egyik közeli játszótéren, nem lesz itt semmi gond! Úgy gondoltam, hogy a kissrácom az egész napos bölcsődei nyüzsgéstől és a sok érdekes programtól majd jól el fog fáradni, amelyből egyenesen az következik, hogy végre alszunk. Egész éjjel! Két év után először…
Ez volt A TERV! Színes, szép és változatos. A valóság azonban ennél sokkalta szürkébb és kevésbé érdekes.
Az igazság az, hogy a munkahelyemen sokáig nem találtam a helyem, bevallom nehezen ment az újra-beilleszkedés, gyakran úgy éreztem, mintha egy másik helyen volnék. No, nem azért, mert mások lettek a kollégáim, vagy az előzőtől gyökeresen eltérő pozícióba kerültem volna. Dehogyis! Én változtam két év alatt annyit, hogy újra kellett tanuljam a munkahelyi hétköznapokat.
Amit korábban jól tudtam, jól ismertem azt a két év otthonlét alatt tökéletesen törölte az agyam. Miért? Mert nem volt fontos! Gyakorlatilag mindent elölről kellett tanulnom.
A munkaidő lejárta utáni játszóterezésekből csak nagy ritkán sikerült valami, mert a nap végére mindketten úgy kimerültünk, hogy sokszor csak fáradtan néztük egymást. A sok gyerekbetegség természetesen minket sem került el, igen gyakran a munkahelyem helyett a doktor bácsinál kötöttem ki a folyton valami nyavaját elkapó kisfiammal.
Az éjjeli alvás sem úgy alakult nagy bánatomra, ahogyan azt elképzeltem: a napközbeni rengeteg történést és élményt a kisfiam nyugtalan alvással „dolgozta fel”, melynek persze az lett az eredménye, hogy megint nem aludtunk jól és eleget, emiatt pedig egyre kimerültebbek és fáradtabbak lettünk mindketten.
Szóval, e két területet nem igazán sikerült a tervek szerint egymáshoz közelítenem, bizony kellett hozzá jó másfél év, míg az egyensúlyozásból egy viszonylag stabil állapot lett.
Nehéz volt? Persze, csakúgy, mint neked és az összes többi anyukának is.
Belerázódtam? Igen, muszáj volt, mivel nem akartam belefulladni a nagy egyensúlyozásba e számomra két fontos terület között.
Nem sérült, nem sértette a két terület egymást? Most őszintén, ki az az anyuka, aki nem érzett időnként lelkiismeret-furdalást, amiatt mert vagy a gyermekét „hanyagolta el” a munka miatt, vagy éppen fordítva?! Emlékszem, jómagam folyton ezen gondolatok mentén lavíroztam.
Egyensúlyozni kisgyermekes, a munka világába visszatérő édesanyaként nagyon nem egyszerű feladat! Jómagam úgy vélem ez valahol maga is egyfajta művészet, mi pedig művészemberekként minden nap alkotunk valami izgalmasan érdekes egyveleget.