Mindannyiunk fejében dereng egy kép a pedagógiai szakszolgálatról: olyan gyerekek mennek oda, akikkel valami GOND van. Rosszul viselkednek, le vannak maradva, nem tudnak beilleszkedni, hiperaktívak, autisták és sorolhatnánk. A (rosszul)– belénk rögzült hiedelmekkel azonban ideje leszámolni. A pedagógiai szakszolgálat mindenki előtt nyitva áll. Ha nem vagy biztos benne, hogy a gyermeked a megfelelő ütemben fejlődik, ha úgy látod, tanulási nehézségei vannak, vagy a beszéde hagy kívánni valót maga után, ne tétovázz: hívd fel a legközelebbi intézményt, kérj időpontot, és menjetek el.
Több, mint veszélyes a Facebook-csoportokban, játszótereken, vagy a családon belül egy legyintéssel elintézett „Áh, majd ha eljön az ideje, akkor csinálni fogja!” attitűd. Ideig-óráig megnyugtathatod magad ezzel, de ha a kicsi le van maradva – márpedig az én fiam le van – , akkor ideje a tettek mezejére lépni. A lemaradás nem tragédia, a nevében is azt sugallja: ez egy behozható hátrány. Senki nem nézi a bölcsis bizonyítványt – szerencsére ilyen még nem létezik -, de az óvodásat sem.
És hogy mire kell készülnöd egy ilyen felmérés alkalmával? Erről írok most neked. Kérlek azt vedd figyelembe, hogy a feladatok életkoronként, konduktoronként eltérhetnek, de valószínűleg hasonló élményben lesz részetek, ha a gyermeked 1,5 – 2 év körüli.
Az én kisfiam 21 hónapos. Még nem jár önállóan, és a beszéde is megkésett. Kétségbe vagyok-e esve? Nem. Aggódom-e? Nem. Tudom, hogy minden rendben vele, de szeretném a megfelelő támogatást megadni neki, hogy szépen fejlődhessen, hogy kortársaival együtt szaladgálhasson, játszhasson. Nem azért akarom fejleszteni, mert „ciki”, hogy ő még csak négykézláb mászik, hanem azért, hogy a szociális beilleszkedését megkönnyítsem, a látóterét még tovább tágíthassam és a világgal való ismerkedését segíthessem.
Megérkezésünkkor a babakocsit a hosszú folyosón végigtolva mindenütt csodás színes képek, játékok vettek körül bennünket. A rekkenő hőség, és kisfiam álmos szemecskéi zavartak csupán a vizsgálat (mit vizsgálat? irányított játék!) kapcsán. Nemsokára megérkezett a csupa mosoly konduktor.
Vártam a hatalmas sírást, ami ilyenkor általában be szokott következni, és ami ezúttal meglepően hamar abbamaradt. Egy roppant kellemes, otthonos szobában fogadott bennünket a szakember. Bőven hagyott időt a kisfiamnak, hogy az ölembe bújjon, rám csimpaszkodjon. Ez idő alatt végigbeszéltük a terhességem és a szülés alatt fellépő nehézségeket, átolvastuk a fiam addigi papírjait – neurológiai, ultrahang és egyéb leleteket vittem magammal (ha van hallásvizsgálati eredményed, vagy bármi más, vidd el azokat is!). Beszéltünk arról, hogy én mit látok problémának, milyen segítséget szeretnék kapni.
Közben előkerült egy kis kosár két babával, három pici csészével, és néhány autóval. A kisfiam kikéredzkedett az ölemből, és érdeklődve pakolta ki az autókat, majd azonnal elmélyült játékba kezdett. Hamarosan Éva (a konduktor) elővette a babákat és a csészéket, kiskanalakat is. A babák inni kezdtek, a tea forró volt, megkevertük, hogy kihűljön. Zalán eleinte érdeklődve figyelte az eseményeket, majd megitatta az autókat és „lelocsolta” a babát. Nem sokkal később kanállal kínálgatta őt, és a magunkkal hozott műanyagzsiráfot is.
Érdekes volt látni ilyen helyzetben, hiszen otthon nem igazán babázunk (pedig nem ártana!), így számomra is meglepetés volt, hogy hogyan viszonyul az új játékhoz.
Később egy varázslatos ládából újabb és újabb különleges játékok kerültek elő: fakockák, termések és színes üveggyöngyök, picike műanyagpalack, formák kerettel, labdák, képek.
A színes kockákból építkezni kellett, majd Éva ugyanolyan színű, és ugyanannyi kockát adott Zalánnak. Az orra előtt épített egy vonatot, amit tolni kezdett. Zalán feladata az volt, hogy utánozza.
A kockákat később egy edénybe tettük, míg fel nem bukkant a csörgő kis műanyag palack, amit azonnal megvizsgált, és kiöntötte a tartalmát. A csodálatos kincseket először a nagyobb csészébe pakolta, majd a kis üvegcse száján is bedobálta.
Aztán jött a következő feladat: a háromszöget, kört és négyzetet kellett a megfelelő helyre rakni. Majd egy kis „varázslat”, és a keret megfordult: ezúttal eltérő sorrendben követték egymást az alakok. Ezt a mutatványt 3-4 alkalommal is megismételtük, nagyon tetszett neki.
Képfelismerés volt a következő kihívás: a kutya, a házikó és az autó már jól ismert dolgok a mesekönyvek oldalairól, no meg az utcáról is. Egy másik képen egy kislány testrészeit is végigmutogatta, a saját testén is ügyesen megtalálta a szemet, hajat és lábakat.
Végezetül rajzolhatott egy kicsit, és össze is gyűrhette a műalkotást.
Az egész feladatsor és beszélgetés, felmérés 1,5 órán át tartott. Elmondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Végig tökéletes figyelmet kaptunk, a kisfiam felszabadultan játszhatott, nagyon élvezte az újabb és újabb kihívásokat, de a végére láthatóan már nagyon elfáradt.
SNI-k lettünk. Mondhatjuk, hogy skatulyába került a gyerek, de én nem így látom. Kapott egy azonosítót, ami alapján megfelelő fejlesztést kaphat majd a bölcsődében, és járhatunk gyógytornára továbbra is. A neurológiára is újra ellátogatunk, de oda egyébként is mennünk kellene, így semmilyen extra terheléssel nem járt az egész procedúra.
Megérte-e elmenni? Naná! Szuperjót játszottunk! Sok újdonságot megtudhattam a gyermekemről, láthattam egy szakember szemeivel, aki teljesen részletes magyarázatot adott minden feladattal kapcsolatban, aki megnyugtatott, és útmutatást adott – hiszen ezért érkeztem.
Minden kétkedő, vagy önmagát marcangoló, kérdésekkel teli anyukát arra bíztatok, hogy keresse fel ezt a csodálatos intézményt, hiszen az ott dolgozó elhivatott szakemberek szeretettel , törődéssel fordulnak a gyermekek felé, és a legnehezebb helyzetekben is utat mutatnak, segítő kezet nyújtanak. Ha nem tudod, hogy hova fordulj, vagy mihez kezdj, akkor első lépésed a pedagógiai szakszolgálathoz vezessen.