Szerencsére, amikor megszülettem, a szüleim úgy döntöttek hogy nem keresztelnek meg. Azt gondolták, hogy majd ha felnövök, akkor eldöntöm, hogy milyen vallást szeretnék választani – ha választok egyáltalán. Azóta sem keresztelkedtem meg, nem járok templomba, és egyházi esküvőt sem tartottunk. A vallás, a kereszténység egyáltalán nem hiányzik az életemből – vagy, ha az egész családot nézzük: az életünkből.
Politikai nyomás
Kicsit aggódva figyelem a folyamatosan változó NAT-ot, a tanterveket, az óvodába is beszűrődő bibliával kapcsolatos foglalkozásokat – bár ezek többnyire még csak az ünnepek köré csoportosuló mesék, történetek, alakok bemutatására szorítkoznak. Megmondom őszintén, hogy bajban lennék, ha a gyerek bele-bele kérdezne bizonyos bibliai hivatkozású témákba, mert halvány fogalmam sincs róluk a tipikus alaptörténetektől no meg az ünnepektől eltekintve (Noé, Jézus születése, stb.). Az, hogy kötelezően választhatóvá tették a hittant (vagy erkölcstant) csak tovább fokozza az ellenérzésemet.
Ne értsetek félre, semmi gondom a vallásokkal, azzal, hogy valaki templomba jár, vagy imádkozik – tőlem egészen nyugodtan, engem nem zavar mindaddig, amíg nem írják elő számomra, vagy a családom számára mintegy „kötelező” családi programként. Illetve ha már vallás, akkor legyen szabadon választható, vagy gyakorolható. A buddhizmus például számomra sokkal inkább el- és befogadhatóbb választás lenne, ha lenne választási lehetőségem. De a közoktatási intézményekben erre nincs lehetőség.
Nem kereszteled meg?
Elhangzott a kérdés persze a mi családunkban is, de a saját példámon felbuzdulva én sem köteleztem el a gyerekemet semmiféle hitrendszer mellett az ő tudta és beleegyezése nélkül. Mivel a férjem sem kifejezetten vallásos (egyáltalán nem az), így nem volt kérdés, hogy a keresztelő, a vasárnapi misék és a templomba járás nem igazán képezi majd a részét az életünknek.
Nem érzem úgy, hogy vasárnaponként el kellene járnunk vadidegen emberekkel egy társaságba és ott végighallgatni egy órán keresztül valakinek az előadását. Mi enélkül is megtanítjuk a gyerekünknek, hogy mi az, ami „jó” – nincsen szükség példabeszédekre, vagy útmutatásra. A hétköznapi életből, a gyerek életéből vesszük a példákat, és azokon keresztül magyarázzuk el neki, hogy mit szabad és mit nem, ki a jó és ki a gonosz. Sokat beszélgetünk, és nincsenek leszögezett tézisek és antitézisek, nem olvassuk fel egy könyvből a tízparancsolatot, de ez nem jelenti azt, hogy ne járnánk elöl jó példával.
Viszont arra is figyelünk, hogy megtanítsuk neki: a dolgoknak, amiket teszünk, következményei vannak: a jó jót, a rosszaság pedig következményeket von maga után. Nincs felmentés, csak korrigálni vagy kijavítani lehet a hibákat – amennyiben visszafordíthatóak. Ha nem – nos, akkor el kell viselni a veszteségeket. Továbbá igyekszünk az is megérttetni vele, hogy bármit elérhet az életben, ha elég kitartó, ha sokat gyakorol és ha kellően hisz… Saját magában.
Ti mit gondoltok a vallásról? Vallásosak vagytok? Ha igen, mit szerettek benne? Ha nem, akkor mit gondoltok a templomba járásról?