Az idén is eljött az a várva várt (és rettegett) bő egy hét, amit kettesben – illetve a kutyánkkal együtt hármasban – töltünk a vidéki nagymamámnál, édesanyáméknál. Várjuk, hiszen ilyenkor tud feltöltekezni mama és papa az unoka jelenlétével, sokat játszanak és tanulnak egymástól. Rettegett, mert apa nélkül minden kicsit ijesztő, közel s távol nincsen játszótér, sem pár percnyi sétára elérhető gyermekorvos, vagy ügyelet. De mamáéknál lenni mindig jó.
Mamánál mindig van finom főtt étel (amit nem nekem kell elkészíteni), finom sütemény (a mamáé a legfinomabb!), megrakott hűtőszekrény (hogy biztosan minden legyen, amit megkívánnánk!), egy-egy új játék, frissen befőzött lekvárok, befőttek, házi tojás és abból készült tészta, háztáji csirkehús, házi hurka és kolbász, nyíló virágok, termést hozó palánták és gyümölcsfák, kotkodáló tyúkok, kukorékoló kakasok, hápogó kacsák, lovak és tehenek a szomszédban, traktorok és mezőgazdasági gépek a szomszéd utcában. Folyó (komppal!) és Nemzeti Park a falu szomszédságában.
Mamáék nagyon messzi laknak, de ennek is megvan az előnye. Mindig izgatottan várom a hazautat. Élvezzük annak is minden pillanatát. A kisfiunk alszik olykor, de az elsuhanó táj és a rengeteg autó is mindig élményeket tartogat a számára. Érkezés után pár perccel előkerül az imádott porszívó, amit megállás nélkül tologat végig az összes szobán, órákon keresztül. Kicsit később kezdődik a szunyókálás, kicsit több a játék, sokkal több az élmény. A rengeteg újdonság egyszerre villanyoz fel mindkettőnket: engem azért, mert végre megmutathatom neki, őt pedig azért, mert szivacsként szív magába mindent. Amikor elálmosodik, háromszor is nekirugaszkodok az altatásnak, mire végül sikerült kiosonnom mellőle.
Szelíden alszik a kisfiam az ágyon, a régi gyerekszobánkban. Végre jut magamra pár perc. Ilyenkor megannyi emlék tör elő, bármerre is nézek az ismerős házban, bármerre is lépek a drága kertben.
A hátsó kislépcsőn ülve borsót fejtünk anyuval. Talán nyolc éves lehetek. Egyet a tálba, egyet a szájba… „Azért a tálba is kerüljön!” jegyzi meg anyu minden alkalommal, amikor ezzel foglalkozunk.
A kert másik részén a frissen forrázott csirkéket kopasztjuk a testvéreimmel. Nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaink közé, ezért igyekszem minél többször meglógni, és bejelentem, hogy elmegyek pisilni – harmadjára fél órán belül. Mindenki nevet, és apu megjegyzi, hogy egy törpe vízmű van bennem biztosan.
Két lépéssel arrébb ott a góré – az éves kukoricatörés után az egész család együtt hajigálja be a kukoricacsöveket. Apu a kistraktorral fordul egyet. Mire a következő adagot hozza, az előzőt már mind bedobáltuk, és nagyon büszkék vagyunk magunkra. Jól tudjuk, hogy a munka végeztével egy-egy jégkrém lesz a jutalmunk.
Télen ugyanitt a szenet lapátoljuk és hordjuk a megrakott vödröket a tárolóba, hogy legyen mivel fűteni a házat.
A szilvafa helyén farakás áll, amire minden tiltás ellenére ezredszer is felmászok. Amott egy hinta. Apu hintáztatás közben nyírja a bátyám haját.
Füstbombát készítünk, vízi bombát hajtogatunk és dobálunk, motorozni megyünk, fakutyázunk, biciklizni tanulok… megállíthatatlanul pörögnek a képek a fejemben.
A kert most is gyönyörű. Én pedig nagyon boldog vagyok, mert még mindig gyerek lehetek. Még vannak szüleim. De közben én is szülő lettem.
Szeretném megosztani a kisfiammal is azt a sok-sok kedves emléket és élményt, amit gyerekként szereztem itt, bár tudom, hogy 9 nap édeskevés ehhez.
Már van egy kis homokozó, amit a papáék sebtiben tákoltak neki össze, és amit annyira imád. A kutyánk is boldog, hiszen a kertben önfeledten ugathat és rohangálhat, nem zavar senkit. Biciklivel minden nap bejárjuk a falu valamelyik szegletét, és persze jön velünk a mama is. Azt mondom neki, hogy azért van rá szükség, hogy nagyobb biztonságban tekerhessek, de igazából azért, hogy minél több élményben osztozhassunk.
Még mindig gyerek lehetek. Hogy meddig? Ki tudja… De még itt a nyári konyha a létrával. Még felmászhatok a padlásra, ha úgy tartja kedvem. Még átmegyünk a Lidi néni kertjébe, ahol megnézzük a kutat. Rövid ideig újra együtt nevetünk és együtt ebédelünk. A szívem pedig néha facsarodik egyet, ha arra gondolok, hogy egyszer ennek is vége lesz.
Egy hét a mamáéknál. Egy hét gyerekkor. Az év többi részében már felnőtt nő vagyok.