Homályos fények váltakoznak, már félig kábán fekszem a hordágyon, a végállomás: a műtő. Rutinbeavatkozás – mondják.
Homályos fények váltakoznak, már félig kábán fekszem a hordágyon, a végállomás: a műtő. Rutinbeavatkozás – mondják.
Közben az orvosom szavai járnak az eszemben: „Nincs szívhang.” Mindezt úgy, hogy életem legnagyobb örömhírére várok a terhességi teszt 2 bivalyerős piros csíkja és elképesztő reggeli rosszullétek után, s ő rezzenéstelen arccal odavágja a diagnózist az amúgy is frusztrált asszisztensnőjének: misszdábé. Nem fogom fel akkor és ott, hogy mi történik. Kezemben a beutaló a kórházba. Szép kis karácsonyi ajándék… Egyik karácsony se volt még ennyire keserű, mint ez. A 2010-es. Sírva megyek az utcán, alig tudom eldönteni, merre menjek a megsemmisültség érzésétől. Mint egy részeg csak bolyongok, nem tudom, hol kell felszállnom a villamosra, pedig józanul tökéletesen ismerem már majdnem 10 éve a környéket. Hívom a férjem. Megdöbben a hír hallatán. Hazamegyek és csak leülök, ölel, de nem érzek semmit. Nem hallok semmit. Mintha egy nagy nihilbe kerültem volna, mint a legrosszabb álmaimban. Lebegek a semmiben. Képtelen vagyok beszélni.
Eltelik 3 hét, de még a műtőasztalon is ugyanazok az érzések és kérdések kavarognak bennem. Miért én? Hogy lehet ez? Ez biztos csak egy rossz álom. Az aneszteziológus hölgy nagyon kedves. Érzi, hogy a kábszerük ellenére is feszült vagyok. Nyugtatni próbál, hogy a beavatkozás nem lesz kockázatos, rövid ideig fog tartani és közben simogatja a kezemet. Forró könnycseppek csorognak az arcomon. Kérésére lassan elkezdek számolni 10-ig miközben már csak Janicsák Veca hangját hallom a távolból: Most múlik pontosan, engedem hadd menjen, szaladjon kifelé belőlem gondoltam egyetlen. Nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem…
Kábán ébredek. A másik szobatársamat most viszik a műtőbe. Az jut eszembe először, hogy milyen igazságtalan a sors, mindketten szabad akaratukból vetetnek el egy-egy egészséges magzatot ilyen-olyan indokra hivatkozva. Én meg úgy akartam őt. Téged kicsi Angyalom. De Neked más feladatot szánt a Nagy Rendező. Egy sokkal felelősségteljesebb feladatot: hogy vigyázz ránk. Apára, rám és a két Testvéredre. És nagyon ügyesen teszed a dolgod nap mint nap. Velem vagy, terelsz az úton, ami sokszor nagyon fárasztó, nagyon sok a kihívás rajta, de tudom, hogy jó úton haladok, mert Te segítesz nekem.
Nem beszéltem erről még senkinek. Úgy éreztem, hogy minden kérdésbe és a rájuk adott válaszba belehalnék. Mert igazán nincsenek válaszok csak kérdések. Megválaszolatlanul. Miközben az orvos szakma legyint, hogy minden 4. terhesség így végződik. Miért? Senki nem tudja pontosan. Mit ne mondjak, elég cudar érzés negyediknek lenni…
Azóta a sors úgy rendelte, hogy az eset után orvosilag indokolatlanul rövid időn belül megfogant Kicsilány és születése után 20 hónappal Fiacska is meglátta a napvilágot. Kicsilány okos, gyönyörű, lázadó kis afekta, Fiacska türelmes, empatikus, mindig vidám kis zsivány. Tűz és víz. Mikor melyik. Imádom őket!
Amikor megszülettek, nem gondoltam, hogy valaha is el fogom tudni őket engedni nyugodt szívvel idegenek közé. Aztán egyre nagyobbak, ügyesebbek, okosabbak lettek és egyszercsak jött januárban az ovi, új közösségbe szokás, ahol Kicsilány a 3. napon ottaludt és szeptemberben a bölcsi, ahol 2. héten Fiacska rohant megölelni a gondozónénit reggel érkezés után és mi sem volt természetesebb annál, hogy csak uzsonna után megyek érte. Lehet, hogy ők is érzik, hogy még Valaki vigyáz rájuk…
Elengedtem őket lelkileg is és most Te jössz kicsi Angyalka! Így, hogy ők már jól vannak, Téged is könnyebb lesz talán. Hogy egyszer, amikor majd Rólad mesélek nekik, már tudjak válaszolni a kérdéseikre anélkül, hogy belehalnék.
Márti