A várandósság utolsó hónapjában költöztünk egy új kerületbe, oda, ahol otthonszülés terveit dédelgetem. Átjelentkeztem a körzeti háziorvoshoz, bemutatkoztunk egymásnak, és a terhesgondozás protokollja szerint beutalót kértem tőle a harmadik trimeszterben esedékes vérvételre. Mire megjött a laboreredmény, és újra időpontot kaptam hozzá, eltelt néhány hét, így a szülés várható dátuma előtt néhány nappal jutottam el hozzá megint. Ekkor ő még nem tudta, milyen sokkoló információ vár rá a rendelője előtti folyosón a személyemben…
„De szép nagy pocak! Hanyadik hétben is jár?” – köszöntött kedvesen, ahogy beléptem az ajtón. – „Az utolsó, 40. hétben” – válaszoltam vidáman. Döbbenten nézett rám, szinte felkiáltott: „És magának ilyenkor nem a CTG-n kéne ülnie? Melyik kórházban fog szülni?” Láttam, hogy itt a vérvételem eredménye nem fog szóba kerülni, amíg színt nem vallok, így vettem egy nagy levegőt, és kimondtam a bűvös szavakat: „Otthonszülésre készülök.”
Csönd. Az a késsel vágható sűrűségű. Két-három másodpercig az óra sem ketyegett, a légy megállt röptében, a rendelő szüntelenül csörgő telefonja is néma maradt, a váróból nem hallatszott be a köhögés. Én legalábbis így érzékeltem. Az asszisztens keze megmerevedett a számítógép billentyűzete fölött, az orvos abbahagyta a matatást a leletek között. Mindketten felém fordultak, és áthatóan néztek. Nem szóltak egy szót sem, csak belém fúrták a tekintetüket, a vesémbe, sőt talán a méhembe is láttak, én pedig megpróbáltam kitalálni, mire gondolnak. Őrültnek tartanak? Meggondolatlannak? Felelőtlennek? Egy kis hülyének? Ön- és közveszélyes lázadónak? Vajon most mi következik, mit fognak mondani?
Bátorság vagy nem?
„Bátor.” – szólalt meg halkan az asszisztens. Az orvos pedig kérdések áradatát zúdította rám. „Ki lesz ott a szülésnél? Nőgyógyászhoz nem is jár? Miért döntött így? Az előző gyermekeit is otthon szülte? Van háttérkórháza? Egyáltalán, hogy készül az otthonszülésre? Hogy fog zajlani az egész?”
Én pedig elkezdtem mondani, amit már annyiszor. Nem lepődtem meg a kérdéseken; tökéletesen hozzászoktam már, hogy az emberek nagy részének fogalma sincs róla, hogy néz ki egy otthonszülés ma Magyarországon. Mindegy, hogy orvos az illető, egy anyuka a játszótéren, vagy egy régi barátnőm, esetleg a közértben a kasszás. Igazából még örülök is, ha a kétségeiket, megdöbbenésüket kérdések formájában elém tárják, mert ez kíváncsiságot, nyitottságot jelent a részükről, aminek köszönhetően már el lehet kezdeni beszélgetni a témáról, megcáfolni a tévhiteket, eloszlatni az aggodalmakat, vagy egyszerűen csak valós információt átadni erről a megosztó kérdésről.
A háziorvost is sikerült megnyugtatnom azzal a számomra alapvető hozzáállással, hogy mi, akik otthonszülést tervezünk, a kórházra is ugyanúgy felkészülünk, mint bármelyik várandós nő. Nem véletlen, hogy a tervezés szót használtam, és használom mindig, ha valaki rákérdez, hol fogok szülni: otthon szeretnék, otthon tervezem, de tisztában vagyok vele, hogy bármikor adódhat olyan helyzet, hogy mégis be kell menni a kórházba. Ezért nekem is össze van készítve a kórházi táskám már a 9. hónap elejétől. Tudom, melyik kórházhoz tartozom területileg, jártam is a szülészetén: a férjemmel leteszteltük kocsival az odavezető legrövidebb útvonalat, bementünk az épületbe, megnéztük, hol van a szülőszoba bejárata. A kórház pedig hivatalos értesítést kapott a bábámtól hetekkel a kiírt időpontom előtt arról, hogy a körzetükben otthonszülés várható; ugyanezt a formális tájékoztatást megkapta a védőnő és a gyermekorvos is. Tehát minden területileg illetékes egyészségügyi személy tud arról, hogy én várhatóan mikor, milyen cím alatt és kivel fogok otthon szülni, így nem érheti őket meglepetés se akkor, ha probléma esetén felbukkanok, se akkor, ha a problémamentes otthonszülés után jelentkezem, hogy plusz egy fővel gyarapodott a körzetükben található gyermekek száma.
Otthon milyen szakmai felügyelet van a szülésnél? Ki az a bába és a dúla?
Apropó, kivel szülök. Ez megint egy izgalmas kérdés szokott lenni. Mert hallani a bábáról, meg a dúláról, de hogy ők kik és mit csinálnak, azt sokszor homály fedi. Pedig a dolog valójában nagyon egyszerű: bábának hívjuk azt a szülésznőt, aki nem a kórházban dolgozik, hanem az otthonszüléseket kíséri. De pont ugyanazt a főiskolai képzést végzi el, mint a kórházi szülésznő. Az otthonszülést tervezők tehát bábát választanak maguknak, aki végigkíséri a várandósságot, készenlétben van a szülés várható időpontja körül, majd miután értesíti őt a kismama a szülés megindulásáról, azonnal autóba vágja magát és rohan a helyszínre (amit egyébként már egy vagy több korábbi látogatása alkalmával is felkeresett, lecsekkolt). Ő a felelős személy, aki szakmailag felügyeli, hogy rendben zajlik-e a szülés, és a komplikációra utaló legkisebb jelnél azonnal riadót fúj. Ráadásul a szüléshez másodmagával érkezik: ugyanis legalább két szakember (szülésznő vagy szülész-nőgyógyász szakorvos) jelenléte esetén engedélyezett az otthonszülés.
A dúla pedig a „hab a tortán”: az az asszonytársi segítő, aki érzelmileg, lelkileg és praktikusan is támogatja a szülő nőt. Igen, ebbe a meghatározásba sok minden beletartozik, akárcsak a dúla feladatkörébe: már a várandósság alatt összeismerkedik és szoros kapcsolatot ápol a szülésre készülő nővel, hogy a vajúdás és a szülés során mindent megadhasson neki, ami segítheti a baba világra hozatalát. Nekem egyébként nincs saját tapasztalatom a dúlákkal, mert a férjem és a bábám személyében megtaláltam minden jellegű támaszt, de sokan számolnak be arról, hogy nem csak otthon, de kórházi szülés során is rengeteg pluszt tud nyújtani a dúla megnyugtató, támogató jelenléte.
Ami pedig a további szakmai felügyeletet illeti, egy neonatológus (csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvos) a szülést követő 24 órán belül kiérkezik a lakásra és megvizsgálja az újszülöttet, majd nem sokkal később a területileg illetékes védőnő és a házi gyermekorvos is meglátogatja otthonában a kisbabát.
Talán már az eddigiekből is kiderült, hogy az otthonszüléskor nem egy titokzatos, törvényen kívüli, misztikus szeánszról beszélünk, hanem egy 2011 óta hatályos kormányrendelet által nagyon pontosan szabályozott eseményről. Hivatalos nevén az „intézményen kívüli” (azaz nem kórházban történő) szülés tehát abszolút legális Magyarországon: egy nagyon is létező, kontrollált, választható opció a várandós nők számára. A rendelet egyébként részletesen meghatározza, hogy milyen egészségügyi és egyéb feltételeknek kell megfelelnie a várandósnak, hogy otthon szülhessen; például korábbi császármetszés, ikerterhesség, farfekvés, vagy a terhességgel összefüggő bármilyen betegség (cukorbetegség, magas vérnyomás stb) mind kizáró tényezők.
Ebből is látszik, hogy az otthonszülést a közhiedelemmel ellentétben nem azok választják, akik rebellis módon megmakacsolják magukat és nem hajlandóak „normálisan”, felelősségteljesen, ahogy a többség teszi, kórházban szülni. Hanem azok, akiknek az életkora, egészségi állapota, problémamentes terhessége, életkörülményei stb. egyáltalán lehetővé teszik, hogy megfeleljen a rendelet feltételeinek. És persze a jogi háttéren túl bíznak a saját megérzéseikben: abban, hogy az otthoni környezet, a szeretetteljes, békés, támogatói légkör pozitív hatással lesz a szülés lefolyására. A biztonság mindenkinek mást jelent: valakinek a kórházi közeget, de fogadjuk el, hogy valakinek pedig a saját otthonát – ahol garantáltan nem háborgatják, nem avatkoznak bele a szülés tempójába. Az anya biztonságérzete, nyugalma pedig a babára és a szülés lefolyására is csak jó hatással van, és csökkenti a komplikációk felmerülésének esélyét is.
Mindannyian a legjobbat akarjuk a gyermekeinknek, csak másképp, hiszen mi, anyák is sokfélék vagyunk. Az otthonszülés nem bátorság vagy őrültség kérdése. Egyszerűen csak egy másféle megvalósítása ugyanannak a vágynak, amiről minden kismama álmodozik: hogy szépen, problémamentesen világra hozhassa gyermekét.
Héda Veronika
Gyerekekkel Csavargó