Amikor a Nagylány iskolás lett, nem volt furcsa. Magas volt, érett, komoly, tudott írni, olvasni és gyönyörűen rajzolt. Amikor a Kicsilány ment suliba, akkor azért összeszorult a szívem. Ákom-bákom betűket írt, rajzain elég furák voltak a figurák, utálta a szabályokat, és olyan édibaba volt még kerek kis arcocskájával, nagy kék szemeivel, hosszú szőke hajával.
Reggelente állandón rohanunk. Három gyereket kell összekészíteni, nem kis kihívás, és akármilyen korán kezdjük, akkor is a végén mindig sietni kell. Én, mint egy gép sorolom percenként a tennivalókat, de a lányok mindig kényelmesen készülődnek. A Kicsilány ma még nekiállt a nappaliban ugrókötelezni is.
Aztán kimegyünk a kocsihoz, űzöm őket, sürgetem, de a Kicsilány megáll a szélvédő előtt, és mindennap felrajzol egy szívecskét, odabiggyeszt egy ‘MAMA’ feliratot a párás üvegre. Egy picit otthagyom, nem akarok hozzányúlni, de aztán le kell töröljem, hogy kilássak vezetés közben.
Egész úton szorongatja a torkomat valami, valami megfoghatatlan érzés. Az ő kis vallomása.
Kirakom Őket a suli előtt. A Nagylány mindig besiet, a Kicsilány megáll a kapuban és integet nekünk. Egy pinduri pink pontocska a nagy szürke iskola előtt. Kiskarcsival hosszan visszaintegetünk.
Olyan törékenynek látom, pedig egyáltalán nem az. Bírja nagyon a tempót és szereti a sulit. Addig vár, amíg lát bennünket elhajtani a legkisebbel.
A szemem egy ideig még rajta van, a visszapillantó-tükörből figyelem őt.
Ma hazafelé haladva láttam egy nagy fekete autót. A hátsó ablakán egy felirat volt látható a párás üvegen: „MAMA” és egy autó felrajzolva mellé. Gondolom egy kisfiú készíthette.
Akkor megindultak a könnyeim…