Szerencsére a nővéremmel jó viszonyt ápolunk, így gyakran beszélgetünk telefonon. Nemrégiben arról esett szó, hogy milyen nehéz a mai nők helyzete – a rengeteg elvárás, a munka és a család egyensúlyának megőrzése. „Nem is csoda, hogy ilyen sokan válnak el!” – vetettem oda. Mire ő: „Szerintem azért válnak el a nők, hogy legalább ettől az egy szereptől megszabaduljanak, mert annyi másik van még.” – és basszus, ez ütött.
Életünk során rengeteg szerepet vállalunk magunkra – ki többet, ki kevesebbet. Bagdy Emőke szerint a túl sok szerep szétzilálhatja, a túl kevés pedig börtönbe zárhatja az embert. Nem is tudnék jobban egyetérteni vele.
Szerepek lánca
Amikor megszületünk, még nincs túl sok szerepünk: gyermeke vagyunk szüleinknek, unokája nagyszüleinknek. Ha aztán megbetegszünk máris kis páciensek, betegek is leszünk. A szerepek folyamatosan rakódnak ránk: lehetünk a verekedős gyerek az oviban, vagy épp az, amelyik soha nem eszi meg a levest. A suliban az, aki mindig megnevetteti az egész osztályt, vagy éppen túlzott szorgalmával vívja ki magának a „stréber” megjelölést. Közben barátok/barátnők leszünk, később esetleg jegyesek, beosztottak, főnökök, munkatársak, barátok, munkahelyi barátok, férjek és feleségek, anyukák és apukák az orvosnál vagy az intézményekben. Lehetünk a dögös feketék a szórakozóhelyeken vagy a kedves mosolygós szomszéd a telepen.
A szerepem én vagyok?
A szerepekben egy valami közös: nem mi vagyunk azok. Vagyis részben azért mégis. Az adott szituációban a másik ember jelenléte „kényszerít” bennünket valamilyen szerephelyzetbe, ahogyan ő maga is egy szerepbe kényszerül ilyenkor. Ha orvoshoz megyek, én a páciens szerepkörét veszem magamra, az orvos pedig épp orvos szerepében próbál nekem segíteni. Néhány órával később talán nagymamaként az unokáját lovagoltatja a térdén.
Tehát a szerepbe a többiek érzékelésén keresztül kerülök. Aztán pedig, miután jól felaggattak mindenféle jelzővel, a szerepemben maradok. Játszom azt tovább, hiszen a felém irányuló elvárások halmazából jött létre, és egyfajta természetes igényünk és szükségletünk, hogy a társadalomba beilleszkedjünk – felvegyük a néha nem igazán kedvelt szerepünket. Így leszek a laza anyuka a bölcsiben, vagy épp a szétszórt kolléga, esetleg a rendetlen feleség.
Segítség, megfulladok!
Előfordulhat, hogy megváltozott élethelyzetünk miatt (lásd ANYUKASÁG) hirtelen túl sok szerep követel magának bennünket. Legyünk anyukák – de 100%-osan ám! Nem sokkal később úgyis megtalál bennünket az „És mikor mész vissza dolgozni?” klasszikus kérdés.
Ha már visszatértünk dolgozni, akkor kiváló munkaerők is legyünk, tegyük oda magunkat! A suliban legyünk jófej „anyukák”, akik tornazsákot varrnak az osztálynak, vagy épp az osztálypénzt menedzselik. Legyünk még szüleink gyermeke, férjünk felesége és barátaink igaz barátja is.
Nem csoda, hogy – a már fent említett módon – ez a sok szerep egyszerűen darabokra szakít bennünket! Jajj annak, aki még sportos anyuka, esetleg munka és gyermek mellett tanuló anyuka akar lenni.
Nem mondom: van, akinek ez remekül megy. Az eleve nyitottabb személyiségű emberek könnyebben lavíroznak a felvett szerepek között. Könnyebben bújnak egyikből a másikba anélkül, hogy különösebben megterhelnék magukat, mindeközben ráadásul még saját magukat is képesek megőrizni a sok-sok szerepréteg alatt. Tudnak igaz, mély önmagukkal kapcsolatot tartani, olyan tevékenységet végezni, ami igazán boldoggá teszi őket és képesek feltöltekezni ezáltal.
De van, akinek ez nehézséget okoz. Egy befelé forduló személyiségnek olykor még napi 1-2 szerep is igazán megterhelő, így jogosan érezheti azt, hogy ezt egyszerűen nem bírja tovább. Hazaérvén mindannyian szeretünk leengedni, és megengedni magunknak azt, hogy önmagunk lehessünk. Jó esetben a családunk partner ebben, és különösebb erőlködés nélkül működhetnek a hétköznapok. Jól lehet a klasszikus „családanya” szerepből elég nehéz kibújni. Sokan, ha tényleg úgy érzik, hogy ez már sok, ledobnak magukról egy (vagy rögtön két) szerepet is: elválnak.
Van-e más megoldás?
Bizonyára igen. Kompromisszumkészség és külső segítség kérése – és elfogadása jelenthet kiutat ezekből a nehéz élethelyzetekből. Ne feledjük, ha elválunk, újabb szerepkör szakad a nyakunkba: az elvált anyukáé. Úgy tudom, hogy az sem fenékig tejfel!
Ha tovább olvasnál a témakörrel kapcsolatban, ajánlom ezeket:
http://hrpwr.hu/interju/cikk/bagdy_emoke__szerepeink_az_eletben
https://pszichologuskereso.hu/blog/mindennapi-szerepeink