Péntekenként naivan elhatározom, hogy a hétvégét majd egy jó kis alvással indítom. Persze szombat reggel hétkor felriadok arra, hogy valahol a házban, jó tíz méterre tőlem a kisfiam hangtalanul surran le a földszintre. Vagy arra, hogy csendben, lélegzetét is visszatartva áll mellettem és az arcomat fürkészi. Szerintem ember nincs a világon, aki egy hangtalan dologra felébred. Valóban nincs – kivéve minket, anyákat. És még mi mindent tudunk!
Érdekes ez a gyereknevelés…akarom mondani, anyanevelés. A gyerekeim szigorúan, ellentmondást nem tűrően tanítanak az életre. Pedig milyen jó lenne már gyereknek lenni! Akkor csak játszhatnék! Ezek a gyerekek korlátokat szabnak és szabályokat állítanak fel…
Képzeljétek csak! A nagyfiam egy szép napon leszoktatott az együtt alvásról. Az volt a módszere, hogy megtanította, hogyan nőjek fel ahhoz, hogy el tudjam engedni. Sírtam és duzzogtam, aztán sajnos hozzá kellett szoknom. Pár évvel később fogta magát, kijelentette, hogy elég nagy vagyok már – és leszoktatott a suliba kísérésről is. Néhányszor még hisztiztem és ellenkeztem, aztán elfogadtam az új játékszabályokat. Erőfeszítéseimet azért néhány kósza, spontán öleléssel értékelni szokta.
De itt nem ért véget a nevelésem. Kisebbik fiam gondolt egyet és egy nap már nem igényelte a szoptatást. És még csak nem is sajnált meg, pedig mennyire nagy feladat volt ezt is megtanulnom! Persze, neki könnyű, nem ő bújt el sírva a zuhany alá, kiengedni a leválás könnyeit…
Mindez nehéz volt, de furcsa módon én mindettől csak nőni és erősödni kezdtem. Talán a sok zöldségtől, amit nekik főztem, de én ettem meg…?
No de a sok szigorú nevelés közepette játszani is szoktak ám velem a gyerekeim és mindig gondoskodnak a szórakoztatásomról. Mélyreható és megdöbbentően részletes előadásokat hallhatok arról, hogy a creeper melyik napszakban robban fel, kivéve ha a fa alatt tartózkodik, illetve miért előnyösebb kreatív módban az enchantolt zubbony (remélem, valaki érti); arról, melyik hangszer hányféle hangszínben kapható, vagy hogy milyen nevek és évszámok kapcsolódnak a Star Wars filmek forgatásához. Megtudhatom, hogy én régi korból származom, hogy „anya, ciki a kabát alá pulcsit is venni”, viszont pisilés közben majdnem biztos, hogy az ajtó előtt szambázik valaki, és közben filozófiai kérdéseket tesz fel, nehogy unatkozzak.
Péntekenként naivan elhatározom, hogy a hétvégét majd egy jó kis alvással indítom. Persze szombat reggel hétkor felriadok arra, hogy valahol a házban, jó tíz méterre tőlem a kisfiam hangtalanul surran le a földszintre. Vagy arra, hogy csendben, még a lélegzetét is visszatartva áll mellettem és az arcomat fürkészi. Szerintem ember nincs a világon, aki egy hangtalan dologra felébred. Valóban nincs – kivéve minket, anyákat. És még mi mindent tudunk! Én például már azt is tudom, hogy ha bejövök a kertből és közben nem került a konyhakőre keresztbe ledobva egy iskolatáska, akkor a fiam még nem ért haza az iskolából, ha pedig a Megetted az uzsonnádat? kérdésre 3 másodpercnél később érkezik válasz, akkor a dobozból csak a keksz tűnt el, a szendvics nem. Tudom, hova meneküljek, ha telítődtem a külső – vagy a belső – zajjal, és hogyan tüntessem el húsz másodperc alatt a sírás nyomait, bár már ezzel sem fáradok, mert a sírás az élet része és nem baj, ha ezt tudják. Már tudok bocsánatot kérni, megbocsájtani. És amennyire utálom magam néha, ugyanannyira képes lettem szeretni is. És azt hiszem, ezt is ők tanították nekem…
Azért a tudásom még erősen hiányos. Tárgyalás és kompromisszumok területén különösen fel kell kötnöm a szoknyám. De van még pár év a nevelésemből, és ők fáradhatatlanul tanítanak tovább, hogy felnőhessek. Hozzájuk. Nálunk van például Megbocsájtás és Feltétel nélküli szeretet tantárgy, emelt szintű Elengedés képzés, Újratervezés és Példamutatás kurzus, és garantált heti 100 óra testmozgás. Mindezt persze a munkaidejük után, hazaérve az iskolából. Már kezdem érteni, miért olyan fáradtak néha…
Azért kapok zsebpénzt is, ha elég jó szülő vagyok. És talán, nekik, az vagyok. Mert fizetségem a sallangoktól mentes őszinteség, álarcok nélküli reakciók, tükör önmagamra. A bátorság és bizalom, mellyel minden érzelmet és indulatot teljes átéléssel, filterek nélkül fejeznek ki. A tiszta tekintetek, a gyors megbocsájtás. Kamaszomtól a lázongása és zárkózottsága ellenére meg-megnyíló bizalma; érzékenysége, ajándék ölelései, életmentő szavai: jó, hogy itthon vagy anya. Kis kezek simítása, ragaszkodás, kitépett füzetlapokon ákombákom rajzok. Egy rémes este vagy teljes szétesés után is feloldozás: bújás, ujjak ujjaim közé fonása, a te levesed a legfinomabb, tevagyalegjobbanyuka.
Szóval ez a szülővé válás dolog nem egyszerű, ám minden nehézsége ellenére elmondhatom, hogy elég gazdag vagyok. Sok millióm van! Millió mozaikom. Valójában ezek az apró, hétköznapi részletek alkotják az életünket, észrevétlenül eggyé válunk velük, ezt lélegezzük magunkba, ezek ölelnek körbe bennünket, mint egy puha takaró. Gondolj bele! Mikor az élet megrángat és kiszakít az „unalmas” hétköznapokból, olyankor soha senkinek nem a nagy események hiányoznak, hanem a hétköznapok egyszerű mozzanatai. Igaz? Aki ezt nem felejti el, mindig talál örülnivalót. Még egy igazán nehéz nap végén is. De legkésőbb szombat reggel hétkor…