Egy hónapja dübörög a szokatlan, új tanév. Bizonytalanság és állandó változás jellemzi a napokat, egyvalami azonban mégiscsak a megszokott módon működik: szülői munkaközösség IN ACTION!:)
A fiam tavaly kezdte az ovit. Ez egy olyan intézmény, ahol kétéves kortól egészen az érettségiig tanulhatnak a gyerekek (Spanyolországban élünk). Minden egyes osztályt egy anya vagy apa képvisel, a tisztség egy- illetve kétévente száll másra.
Amikor az első szülői értekezleten önkéntesek jelentkezését várták az SZMK-ba, szomorúan láttam, hogy szinte kivétel nélkül minden szülő szemlesütve lapít és némán imádkozik, hogy nehogy ő legyen a szerencsés kiválasztott. Nem akartam strébernek tűnni, ezért kivártam azt a hosszú, egyperces néma csendet, amiben a pedagógus kérdően pásztázta a résztvevőket. Amikor már ciki lett a hallgatás, félszeg mosollyal magasba emeltem a kezem, mire a körülöttem ülőkből egy emberként szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj: “Megvan az idei balek, ebben az évben megmenekültem!” Az igazgatónő hatalmas mosollyal jegyezte fel a nevem, amikor pedig közöltem, hogy bevállalom két évre, a szülőtársaim megtapsoltak. Rákvörösen csitítgattam őket, és majd elsüllyedtem…szégyenemben?
Furcsa érzés volt. Sokminden kavargott bennem abban a pillanatban. Zavarban voltam a hirtelen rám irányult figyelem miatt, és két teljesen ellentétes gondolat cikázott a fejemben: 1. “Jajj, de ciki, miért nem maradtam csendben én is…” 2. “De jó, így is részt vehetek a fiam életében!”
Az elején nem tudtam pontosan, mire számítsak, hiszen Magyarországon felnőve más rendszerhez szoktam. De ahogy teltek a hónapok, rájöttem, hogy szülőnek lenni a világ minden pontján ugyanaz. Mindenhol vannak olyan kérdéskörök az ovikban, iskolákban, amelyekben nem dönthet csak úgy (vagy legalábbis nem kellene) önrendelkezve az intézmény. És ez jól is van így, nem? Legféltettebb kincseink második legfontosabb szocializációs színteréről van szó, arról a helyről, ahol életük igen jelentős idejét töltik.
A tagság nem jár egyébként olyan nagy munkával, mint sokan gondolják. Kettő terület van, ahol aktívan kell részt venni: az egyik a negyedévente megtartott nagygyűlés, ahol osztályonként végigmegyünk a szülők felvetésein. Megvitatjuk őket, és igyekszünk a pedagógusokkal közösen megoldásokat találni. A másik pedig annak a fórumnak a koordinálása, ahol az egy osztályba járó gyerekek anyukái és apukái kommunikálhatnak. Esetemben ez egy WhatsApp csoport, de van, ahol zárt Facebook csoport vagy Viber működik.
Rövidke SZMK-s pályafutásom során gyorsan rá kellett jönnöm egy örök igazságra: legyen bárhol is a világon, a szülői munkacsoport- tagság mindenhol ellenérzést vált ki a szülőtársadalomból. Cáfoljatok meg, de a tapasztalatom azt mutatja, hogy az apák és anyák 90%-a a háta közepére sem kívánja ezt a szerepet.
Én pedig egyszerűen nem értem, hogy mire ez az állandó ellenállás, somolygó nézés, legyintés. Mert az a reakció, bárhol kerül is szóba, hogy én vagyok az osztály képviselője.
Miért ciki az, hogy igenis fontosnak tartom, hogy ahol csak tudom, képviseljem a gyerekem érdekeit?
Amikor hirtelen nincs annyi képernyőhasználat a teremben, amikor naponta kiviszik a gyerekeket, amikor igenis csoportos pisiltetés van, amikor gyümölcsnapot írnak elő az oviban, vagy amikor nem sokkmódszerrel történik a beszoktatás, akkor ugye minden szülő örül?
Nos, erre vagyunk mi, “buzgómócsing” SZMK-sok. Mert ezek nem légből kapott határozatok, hanem sokszor hónapok kitartó munkájának eredményei . Amik ha elhallgatódtak volna, mert senki nem veszi a fáradtságot, hogy kiharcolja őket, a gyerekeink mindennapi életének nem lennének részei. Mi hallgatjuk meg a többiek problémáit, mi állunk kapcsolatban az intézménnyel, mi megyünk szembe sokszor az árral azért, hogy a gyerekeinknek jobb legyen.
A leggyakoribb kifogás a feladat kibújása alól a munka és a háztartásvezetés miatti időhiánya, ami azért valljuk be, elég nyomós ok lehet arra, hogy ne férjen bele évi kétszer egy másfél órás gyűlésen való részvétel. Erre viszont csak a másik oviscsoport képviselőjének példáját tudom felhozni: négygyermekes, aktívan dolgozó ügyvéd apa. Megoldja.
Teljesen érthető, hogy nem mindenkinek ugyanolyan az érdeklődési köre, hogy nem mindenkit vonz a szülőtársakkal való kapcsolattartás vagy az igazgatói testülettel való “csatározás”. Én SZMK tagként elfogadom, hogy nem minden anyuka és apuka akar részt venni benne. Azt viszont nem fogadom el, hogy még le is néznek érte, és túlféltő helikopterszülőnek tartanak. Tudom, ne is törődjek vele, de sajnos még nagyon nehéz, hiszen nemcsak a saját fiamért teszem. Hanem azért, hogy az ovi/suli jobb hely legyen minden gyereknek. És mert büszke vagyok arra, hogy ott vagyok még akkor is, amikor a fiam nem látja.