Ma reggel összevitáztunk a lányommal, igazából nem is lényeges, hogy min.
11 éves, folyamatosan változik ő is, mind a személyisége, és a kamaszkor is rengeteg változást hoz az életében hormonálisan is. Ez azzal jár, hogy elég nagy érzelmi kilengései vannak.
Szülőként viszont fontosnak tartom, hogy kijelöljem a határokat számára. Jóban-rosszban ott legyek mellette és érzelmi biztonságot nyújtsak.
Viszont vannak napok (ez így volt a dackorszaknál is, és most jó pár évvel később a kamaszkort is így élem meg), amikor nekem is jóval nagyobb türelemmel kell felé lennem, hiszen én vagyok a felnőtt, nekem kell példamutatónak lennem.
A vita után vártam egy fél órát, hogy ő és én is lenyugodjunk, majd arra kértem, hogy beszéljük át, hogy ki mit tudott volna másként csinálni. Ő ilyenkor durcás, nagyon nehezen nyit, de tudom, hogy bementek a szavaim, ülepszik napközben és este újra beszélünk róla pár szót. Mert fontos, hogy tanuljunk az esetből, hogy legközelebb jobban tudjunk reagálni.
Fontos ilyenkor, hogy én magam is belássam ezekben az esetekben, ha túlreagáltam a szituációt. Ezt természetesen neki is elmondom, és az érzéseinket is megfogalmazzuk. Hiszen ebből tanulja meg már pici kora óta, hogy mi az, hogy csalódás, vagy milyen mérgesnek lenni valakire, de az is lényeges, hogy egyre ügyesebben tudja majd kezelni ő is ezeket a helyzeteket a jövőben.
Ezt én is folyamatosan tanulom, 43 évesen is, hiszen korábban a baby boomer szülőknél nem nagyon volt „divatos”, hogy az érzelmekről beszéljenek a gyerekeikkel. Ezért ezeket nekem felnőttként kell elsajátítanom (főleg könyvekből), saját késztetésből, mert érzem, hogy óriási szükségem van rá, és nagyon fontos, hogy a gyerekemnek is át tudjam adni a saját szintjén ezt a tudást, amit majd ő szintén tovább tud fejleszteni, ha majd igénye lesz rá.
Sokszor elcseszem, de mindig próbálok korrigálni, és egyszer csak azon veszem észre magam, hogy már nem minden nap érzem ezt a hibát, csak hetente egy-két alkalommal, aztán még annál is ritkábban.
Tegnap este egy nagyon érdekes előadáson voltam, ahol a generációs különbségekről beszélt Steigervald Krisztián (ha nem ismered, akkor ezt érdemes meghallgatnod), aki azt mondta, hogy a mai Y-generációs szülőknek az önismereten van a legnagyobb hangsúly, abból kell sokat tanulniuk. A legfontosabb, hogy felismerjünk a helyzeteket és tanuljunk belőlük.
Sem a gyerekeinknek, sem nekünk nincs könnyű feladatunk, de szerintem az a legfontosabb, hogy a helyes irány legyen meg, ne egóból próbáljunk cselekedni, ám ha még így is teszünk időnként, akkor korrigáljunk. Ehhez viszont az első lépés, hogy belássuk azt is, ha mi hibáztunk.