Éreztem magamon a szülés utáni depresszió tüneteit, de úgy gondoltam: ezen mindenki keresztülmegy, nem fogok róla panaszkodni az orvosnak. Aztán nem sokkal később kiderült, hiba volt: odáig jutottam, hogy ma már mindenki csak szörnyülködik, ha elmesélem neki. Még nekem is nehéz felidézni.
Először is szögezzük le, hogy a szülés utáni depresszió tünetei nagyon különbözőek lehetnek. Van, aki enyhébb tünetekről számol be, ez a „baby blues”, amikor elsírod magad a legkisebb dolgokon is, vagy úgy érzed, eltűnt belőled valami. Van, aki folyamatosan fáradtnak érzi magát, nem tudja rávenni magát, hogy megcsinálja a feladatait. És van, aki úgy érzi, ő nem elég, nem megfelelő a szerepére – ez eljuthat addig az érzésig is, hogy a családjának akár jobb nélküle.
És akkor ott van a szorongás. A szorongás valamilyen szintig normális biológiai reakció erre az új helyzetre, hogy itt van egy baba, akire vigyáznod kell, el kell látnod. Viszont ez is átléphet egy szintet és eljuthat a szélsőségekig – amikor például az anyuka 5 percenként ellenőrzi az alvó gyermekét, hogy lélegzik-e, vagy van, aki egyszerűen nem meri megfürdetni a csecsemőt, mert fél, hogy kárt okoz.
És aztán ott van a szorongásnak az a fajtája, amikor folyamatosan „de mi van ha” jellegű, rettegő gondolatokat formálsz meg. De mi van, ha valami történik a babával, mert.. és ezek sora végtelen. Természetesen mindenkiben vannak ilyen gondolatok, szüléstől függetlenül, de egészséges elmével ezeket le tudjuk gyűrni. Amikor viszont ezek felülkerekednek, az problémára utal.
Ezek a gondolatok pedig elkanyarodhatnak egy még rosszabb irányba: amikor az anyuka azt gondolja, hogy ő maga fog kárt okozni a babának. De mi van, ha ezzel fájdalmat okozok neki? De mi van, ha egyszer nem figyelek eléggé, és leesik? De mi van, ha ezt komolyabban kellene vennem, mert valami baja lesz belőle?
Velem is ez történt, és miután nem mertem időben segítséget kérni, nagyon mélyre jutottam vele.
Az első szülésemmel nem volt semmi probléma, minden csodálatosan zajlott. A második viszont már nem ment ilyen egyszerűen. Szülés után hamar kiderült, hogy a gyermekemnek egy kisebb rendellenesség miatt problémája van az evéssel: nem tud annyit szopizni, amennyi tápanyagra szüksége lenne. Két hét után ezt egy lézeres kezeléssel végül megoldották, innentől már rendesen fejlődött a súlya – viszont továbbra is két hét lemaradásban volt a korához képest, amit be kellett hoznunk.
Ebben az időszakban szoptattam, aztán fejtem – mert még mindig nem volt elég ereje, hogy annyit szopjon, pihentünk, és kezdtük elölről: két és fél órás ciklusokban, nappal és éjjel. Olyan szintjére jutottam a fáradtságnak, hogy megértettem, miért használják az alvásmegvonást kínzóeszközként.
Később kiderült, hogy légzési rendellenessége van, amitől alvás közben időnként hirtelen felriadt, és levegő után kapkodott. Folyamatosan rettegtem.
Most már látom, nem csoda, hogy kialakult nálam a szülés utáni depresszió, de ekkor annyira óráról órára éltünk, hogy az első tüneteit nem is vettem észre.
Aztán négy hetes korában rájött: éhes. Rájött, hogy le van maradva az evéssel, folyamatosan éhes, be akarja pótolni: és ezért szünet nélkül üvöltött. Nem sírt, üvöltött. Szerintem a szomszédaink azt hitték, bántjuk szegény gyereket. És ilyenkor senki nem volt neki jó, csak én. Ott volt a nagyobb testvére, aki még szintén nagyon kicsi, és nekem megállás nélkül ott kellett lennem e mellett az éhes ki újszülött mellett, akit nem tudott megnyugtatni senki, csak én.
És néha, a fáradtságtól, elveszítettem a türelmem. Sosem bántottam természetesen, de kiabáltam vele. Kiabáltam, egy csecsemővel. Hogy hagyja abba. És aztán utáltam magam érte. Ekkor kezdődtek a szörnyű hangok a fejemben.
Egyszer például megfordult a fejemben, hogy csak letehetném a gyereket, kisétálhatnék az ajtón. Nem én gondoltam így, meg nem fordult volna soha a fejemben, hogy valóban így tegyek. De lejátszódott a gondolat a fejemben. Ettől annyira megijedtem, hogy senkinek nem mertem elmondani a családban. Hamarosan mentem az orvoshoz, aki tette fel a kérdéseket, hogy érzem-e a kötődést a gyermekemhez, nincsenek-e rossz gondolataim, és én tagadtam, ami lejátszódott bennem, mindenre „jól” válaszoltam.
Szerencsére így is észrevette, hogy valami nincs rendben. Elmondta, hogy szerinte szülés utáni depresszióval küzdök – és hogy ez teljesen normális, főleg olyan esetben, ha az újszülött egészségügyi gondokkal küzd.
És ettől a ponttól valahogy minden megfordult. A tény, hogy valaki kimondta nekem, hogy ezzel küzdök, és ez normális, máris segített. Hogy nem kell hatalmas küzdő vagy áldozat legyek: egyszerűen egy anya vagyok, aki szülés utáni depresszióval küzd.
Most itt vagyok, három évvel később – és még csak most engedem el a szégyen utolsó érzeteit. A szégyent, amit azok miatt a gondolatok miatt éreztem, amiket a szülés utáni depresszió okozott. Van két vidám, csodás gyerekem, akik azóta a legnagyobb örömet okozták nekem az életben. Visszaállt az életem a normálisba, és természetesen, ahogy az első pillanattól kezdve, mindennél jobban szeretem a gyerekeim. Nem tudom, hová jutottam volna, ha nem kapok segítséget, és elhiszem magamról, hogy nem így van.
Forrás: ScaryMommy