A munkám során 99 százalékban nőkkel dolgozom. Sőt, a munkám során gyakran dolgozom a nőiséggel. Hogy nekem a saját nőiségemmel mennyi dolgom volt… Hosszú utat jártunk be: a testem meg én. Vagy mondhatnám, hogy én meg én. Mit jelent a tested neked? Milyen viszonyban vagytok? Hogy kezeled/szereted? Érzed, hogy változik, netán fog rajta az idő? Milyen, mikor látod, hogy már sosem lesz ugyanaz?
Mondanám, hogy 16 évesen kezdődött, mikor az anorexia szélére sodródtam, de nem lenne igaz. Mai tudásommal nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött. Bennem-e, vagy már a korábbi női felmenőimben. Arra emlékszem, hogy már négy évesen is anya akartam lenni. Jobban mondva már arról beszéltem hogy felnőttként anya leszek. Rózsaszín ruhákat hordtam minél több fodorral, úgy néztem ki piciként, mint egy porcelánbaba. Aztán valami porszem kerülhetett a gépezetbe. Egy ponton túl már nem szerettem azt amilyen vagyok. Valahol ezt az iskolakezdéshez teszem, arra a pontra mikor elkezdtek piszkálni.
A családunknak nem volt sok pénze, de hála Istennek, mindig meglett, amire szükségünk volt. Kanadai rokonoktól kaptunk sok ruhát, amit sorban hordtunk a testvéreimmel. Én egy középső gyerek vagyok két fiú között. Mikor az osztálytársaim “pata” cipőt és hasvillantós toppot hordtak, én ezeket a bő külföldi pólókat, amiket a bátyámtól örököltem. Nem irigyeltem a többi lánytól azokat a ruhákat, az én családomban egész más stílus uralkodott, amivel azonosultam, ugyanakkor kilógtam bizonyos közegből, és ezek a “menő” lányok sokszor szekíroztak. Valahol akkor kezdem úgy hinni, hogy én nem lehetek szép.
Ez a folyamat eltartott egészen kamasz koromig különböző közösségekben, amikorra a gyors növekedésem leállt, és a bevitt édesség mennyiség elkezdett meglátszani. Tudni kell rólam, hogy világéletemben szerelmes voltam a szerelembe, 12 évesen a Rómeó és Júliát olvastam (nem átiratban). Mindig is arra vágytam hogy legyen egy lovagom. 15 évesen, nem sokkal a 16. születésnapom előtt bekattant valami, elkezdtem egyre kevesebbet és kevesebbet enni, közben rengeteget edzettem, így eljutottam oda, hogy egy pizzas csigát ettem meg egy nap alatt (mert enni, ha már muszaj volt, szerettem – lesz is majd egy másik írásom az ételhez való viszinyról) a testtömeg indexem az anorexia határát súrolta, leállt a ciklusom fél évre (ekkorra már 5 éve megvolt)… Édesanyámék a gyerekorvosunkkal karöltve léptek közbe, és ott fogtak meg, ahol a gyenge pontom volt: veszélyeztetem a jövendőbeli anyaságomat. A súlyom és az étkezési szokásaim nagyjából normalizálódtak, de a testképzavarom még több, mint egy évtizedig fennmaradt, ahogy az étkezéshez kötődő bűntudatom is.
Mindezekkel párhuzamosan küzdöttem azzal, hogy rájöjjek milyen nő is vagyok: mint a legtöbb egészségesen nevelt kamasz, én is vizsgálgattam magam, kihez mi módon vonzódom, milyen a beállítódásom. Valahogy annyira erős férfi képeket láttam magam körül a családban, hogy nehezen tudtam mit kezdeni azzal, hogy én hogyan vagyok nő. Nem gondolom, hogy bárki hibázott volna, de mégis másodrendűnek éreztem magam.
Az egyetemen a tanulmányaim miatt rengeteg önismereti tapasztalatra tettem szert, rengeteg emberrel találkoztam, akiknek a tükrében újabb és újabb arcaimat ismerhettem meg, majd megismertem a férjemet, aki a legnagyobb támaszom és partnerem volt saját magam elfogadásában. Természetesen mellette a szakmai utam miatt egyre több és több önismereti terápiában vettem részt, és mind gyógyított valamit rajtam.
Ezzel együtt azt hiszem hogy az igazi gyógyulást az anyaság hozta el számomra. Mikor várandós voltam, egy pillanatra nem zavart a kinézetem. Csodáltam a testemet, ahogy változik, aztán azért, hogy szültem, majd azért, hogy noha az első gyermekemnél egyáltalán nem volt tervben, egész hosszan tudtam szoptatni, még egy éves kora után is a fiamat. Aztán csodáltam a testemet, amikor megtanultam igazából szeretni a mozgást, amikor felépült egy vetélés után, amikor a második fiam várandóssága alatt bizonyított. Csodáltam a testemet, amikor minden korábbi hitemmel szemben megtanultam futni és eljutottam odáig, hogy csapatban részt vettem az Ultra Balatonon, majd rá két napra megfogant 3. fiam. Ekkorra már hittem a testemben, ezért is választottam a háborítatlan szülést itthon, aminek megélése tovább erősített. Hatalmas változást hozott számomra, amikor megélhettem egy igazi női kör erejét a perinatális szaktanácsadó képzésen az évfolyamtársaimnak hála. Ekkora megszerettem igazán nőnek lenni, de sosem szűnt meg az a “fiússágom”, amivel szerettem bizonyítani az állóképességem, a versenyhelyzeteket, amikor picit keményebbnek érezhetem és mutathatom magamat. Ahhoz, hogy a határozottságom mellett ki tudjon virágozni az igazi nőiségem, úgy érzem hihetetlenül nagy szükségem volt a férjem erejére, férfiúi határozottságára. Egy ideig gondolkodtam hogy vajon, azért nem lett-e lányom, mert nem olyan női minta lettem volna számára, de ma már úgy gondolom, hogy azért kaptam három fiút, mert elég nő tudok lenni a négy itthon lévő “férfi” számára is.
Minden várandósságom alatt körülbelül ugyan annyit híztam, messze az idealizálttól: akár diétáztam akár nem, akár sportoltam akár nem. De minden várandósságom után helyreállt a súlyom. Most ott tartok, hogy a szülés után egy évvel, már sikerült egyszer lefogynom, de ahogy elkezdtem a munkát nem találtam az egyensúlyt, és visszajött. Az izgalmas megélést az jelentette, hogy így is tudtam szeretni magamat és a testemet. Most az egészségem okán is vagyok újra a formálódás útján, kezdem érezni mire van szüksége a testemnek, és tudom csodálva nézni a tükörben: nem olyan, mint húszas éveim elején, látszik rajta három várandósság, három szülés, három szoptatás összesen több mint négy évig. Számtalanszor mutatta meg, hogy mennyivel többet bír, mint amit én hiszek, de azt is, hogy meg kell becsülni. Nemsokára megyek pajzsmirigy és inzulin vizsgálatra, mert tudom azt, hogy ez a két dolog erőteljesen tud változni várandósság és szülés hatására, és így, 33 évesen már szeretném a legtudatosabban szeretni és táplálni a testem a normalitás keretei között.
Jaap van der Wal embriológus szerint a lélek, az aktor – létrehozó, aki cselekvése által hozza létre az ex-act-ot, a testüntet. Ilyen módon a testünk minden pontján jelen van lelkünk: “A tudat vagyunk és van egy testünk” (Jaap van der Wal).
Tudom ez egy radikálisan más nézőpont, mint a test és lélek különvalósága, de valahol számomra közelebbi. És ily módon, a felelősségem is nagyobb, hogy szeressem azt a részemet is, ami jelen világban képződik le, a “megfogható ént” . Az is én vagyok.