– hangzik el sokszor a kisgyerekes szülőktől (és néha-néha, nagyon ritkán a saját szánkból is), de mit is jelent az, hogy „normális”, mennyire várhatjuk el egy 2-3-4 éves gyerektől, hogy a társadalmi normáknak megfelelően viselkedjen?
Nos, erre a kérdésre nem fog választ adni ez az írás, viszont bemutatok néhány olyan tipikus szituációt, amelyekben a gyerekeknek általában nem sikerül az elvárt viselkedésformáknak megfelelniük. Hiszen ebben az életkorban még nem értik, vagy egyszerűen lesza… szóval, nem értik, hogyan is kellene viselkedniük. A kínos helyzetek elkerülésére megoldásokat is javaslok.
Természetesen nem az én gyerekeimről lesz szó, rájuk se a bölcsődében, se az óvodában nincs panasz, és otthon is egész jól ellavírozunk a „legyenek szabályok” és a „legyen a gyereknek gyerekkora” – nevelési elvek mentén. Szóval, ha a felvázolt példákban bárki az én fiaimra ismerne, az csupán a véletlen műve!
Esküvők, keresztelők és egyéb rendezvények
Látszólag kiváló alkalmak, hogy gyerekeinket puccba vágva, masnikkal díszítve, és legszebb mosolyukkal felöltöztetve büszkén mutogassuk a rokonságnak. Ám az ünneplőbe öltöztetett külső nem garantálja, hogy a gyerekek viselkedésére is rá tudjuk húzni az ünnepélyes hangulatot, és vallásos áhítattal ülik majd végig a templomi szertartást, vagy figyelmesen hallgatják az anyakönyvvezető beszédét.
Biztos mindenkinek ismerős a helyzet – kivéve persze engem – mikor a gyerekeknek pont a házasságkötő terem előtti folyosón jut eszükbe szirénázó rendőrautósat játszani, és fel-alá rohangálni. Természetesen csak a ceremónia ideje alatt, se előtte, se utána nincs ilyen ingerük.
Ezt a – kívülállóként szemlélve viccesnek tűnő – helyzetet megpróbálhatjuk úgy elkerülni, hogy a teremben ülő gyereknek észrevétlenül kezébe nyomjuk a mobiltelefonunkat, és lenémítva nézheti kedvenc meséjét. Azzal a rizikófaktorral viszont számolnunk kell, hogy hangosan elkezdi majd szinkronizálni a történetet, és csak reménykedhetünk, hogy a megfelelő időpontban az odaillő félmondatot kiabálja be.
Sorban állás
Postán, gyógyszertárban, boltban, Mikulás ünnepségen – akárhol. Ezt mi, felnőttek is nagyon szeretjük, hát még a gyerekek, akik számára teljesen érthetetlen jelenség, miért is kell nekünk más emberek mögé beállnunk, miközben a vágyott cél alig néhány lépésnyire van tőlünk. Kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy a gyerek egyszerűen megunja a sorban állást, és elindul a kijárat felé. A legnagyszerűbb időzítés, ha épp fizetünk, bankkártyánk félig a terminálban, pénztárcánkat a pulton hagyva szaladunk csemeténk után, remélve, hogyha sikerül visszaterelnünk, nem kerülünk megint a sor végére, mint valami szivatós, életnagyságú „Ki nevet a végén?”- társasjátékban.
Szerencsésebb esetben a gyerek türelmesen végigállja velünk a sort, unaloműzés gyanánt pedig a többi embert mustrálja. Így hangzott el egy (távoli ismerős) kisfiú szájából, egy tetovált férfi láttán a következő felkiáltás: „Anya, nééézd: ott egy igazi bűnöző!” – Azt hiszem, ezt az ügyintézést akár el is halaszthatjuk holnapra… – gondolta minden bizonnyal az érintett anyuka.
A városi Mikulás ünnepségen történt, hogy a gyerekeknek hosszú, tömött sorokban kellett várniuk, míg a nagyszakállú személyesen átadja nekik az ajándékot. Egy két és fél éves kisfiú volt olyan leleményes, és felfedezte a télapó mögött a csomagok rejtekhelyét, a rövidebb utat is megtalálta. Diadalmas mosolyát – kezében a megkaparintott mikuláscsomaggal – hamar legörbítették a krampuszok, akik nem értékelve a gyermeki kreativitást, visszavették a nem egyenes úton szerzett zsákmányt.
Megoldás lehet, ha sorban állás közben felvesszük a kimerült szülő álarcunkat (ami persze nem a valódi arcunk), és szánalmat keltően pillázunk a sorban előttünk állókra. Ezt tovább fokozhatjuk a gyerek felé intézett, sajnálkozó mondatokkal, hogy lemaradunk a kedvenc meséjéről, elolvad a fagyi a kocsiban, vagy hasonlók. Bár ezek a módszerek már kismamaként, kidüllesztett hassal se igazán jöttek be. Egyszerűbb, ha minden kötél szakad, szépen a sor elejére kéredzkedni – szeeegény beteg gyerekkel.
Bevásárlás
Naivan azt gondolnánk, hogy ez a legegyszerűbben kivitelezhető feladat: csak beültetjük a gyereket a bevásárlókocsiba, és órákig válogatjuk a legtökéletesebb paradicsomokat, végigszaglásszuk a tusfürdőket, ruhákat próbálunk… ám ez az illúzió szertefoszlik, amint realizáljuk, hogy a bevásárlókocsiban nincs biztonsági öv. Márpedig ha a kimászást – kiesést nem akarjuk megkockáztatni, jobb, ha be se ültetjük a gyereket. A nehézségek itt kezdődnek: bújócska a sorok között, gyorsasági verseny a gurulós kosarakkal, random kiválasztott árucikkek be- és kipakolása, a hentespult túloldalának feltérképezése, önkéntes termékkóstolás – és megannyi szórakoztató tevékenység, legalábbis gyermekeink szemében.
Megoldás: hagyd otthon a gyereket, vásárolj egyedül, kapcsolódj ki, lazíts!
Tömegközlekedés
Nem tömegközlekedünk. Ha mégis előfordulna ilyen eset, el tudom képzelni, ahogy a gyerekek a tömött buszon figyelgetik utastársaikat. Amit mi csak magunkban gondolunk mások szembetűnő külső-, vagy feltételezett belső tulajdonságairól, mindazt a gyerekek ki is mondják, jó hangosan. Néhány megálló, és a járat teljes utazóközönsége képben lesz, ki is a legbüdösebb néni, vagy a legfurcsább bácsi a fedélzeten. – Milyen érdekes, ez a kicsi gyerek egyedül utazik?! Vajon ki lehet az anyukája? Fogalmam sincs…