Valamikor október elején, amikor az oviban ebédet rendeltem, valaki rám szólt: „Ne felejtse el lemondani az ebédet az őszi szünetre!” „TESSÉK?!” Hőköltem hátra. „Őszi szünet lesz, le kell mondani az ebédet!” Megköszöntem a tájékoztatást, és azonnal hívtam a férjemet: „Te figyelj, a gyerek még be se szokott, de máris őszi szünet lesz. Most mit csináljunk?”
Így esett, hogy vadul nézegettük a naptárainkat, bár nekem nem annyira kellett, mert jól tudtam, hogy már szeptemberben elfogyott az összes szabadságom. Néhány azért, mert már kivettem a kötelező karácsonyi időszakra, és az egyik szombatra (a másikra már nem jutott), néhány pedig azért, mert amikor beteg volt a gyerek, és kényelmesebb volt ezt a megoldást választani. Már bánom, hogy akkor így döntöttem.
Maradt tehát legalább négy olyan napunk, amikor vigyáznunk kell a saját magáról gondoskodni még nem képes gyerekünkre, hogy a további rejtett meglepetésekről ne is beszéljünk. Ugyanis nem tudjuk, mikor bukkan fel egy nevelés nélküli munkanap, vagy ugrik elő a semmiből még 1-2 nap, amikor nem lesz ovi. A nyílt napról már ne is beszéljünk. Lesz ugyanis egy nap novemberben, amikor 5 szülő bemehet a csoportba, hogy együtt legyen a gyerekével. Én erről szemlesütve egy szót sem szóltam a fiamnak, mert azonnal könyörgésbe kezdene. Remélem lesz lehetőség jövőre is beülni egy napra, fél napra az oviba – akkor majd veszek ki szabit, mert év elején még lesz.
De vissza az őszi szünethez: a férjemnek egy napja maradt, így két – vagyis három – lehetőség kínálkozott: az ügyeletes ovis csoport, amit a friss beszokás miatt nem akartunk még erőltetni, a férjem anyukája, aki még mindig dolgozik, és emiatt szabadságot kényszerül kivenni (neki csodával határos módon még maradt), vagy felhozzuk az én anyukámat, aki nyugdíjas, viszont képtelen vonattal feljönni, mert felújítják a vasúti síneket, busszal pedig fél napig tartana az út. A férjem egyke – testvérei nincsenek, az enyémek több mint 70 km-re laknak tőlünk, tehát nem opció a „reggel átdobom és este megyek érte” megoldás, főleg nem 4 napon keresztül. A fiam pedig nem elég idős még ahhoz, hogy egy hétig máshol éljen.
A férjem tehát telefonált, és óriási szerencsénkre a mama bevállalt három napot, a negyediken pedig a férjemmel együtt mennek a temetőbe. Őszintén szólva elég lehangoló, és bosszantó, hogy szinte mi vagyunk az egyetlenek a környéken, akinek gondot okoz megszervezni egy „randis” estét, vagy elutazni valahová, mert nincs a közelünkben olyan, akire akár napokra rábízhatnánk a gyereket, a bébiszittert pedig értelemszerűen nem tudjuk megfizetni. Az pedig, hogy a nagymamától „elvárjuk”, hogy csak miattunk vegyen ki szabadságot, szerintem több mint önzőség, így őt igyekszünk a továbbiakban kihagyni a dologból, főleg mert hamarosan jó messzire költözik, tehát az egyetlen városbéli segítségünknek is annyi.
Nem szívesen kérek szívességet, és valahogy senki nem tolong a családból, hogy vigyázzon a fiunkra, akár egyetlen éjszakára is. Nem csoda hát, hogy kissé erőltetett a mosolyom, amikor más anyatársam mesél arról, hogy a férjével elutazott egy hétvégére kikapcsolódni, vagy csak vacsorázni, este bulizni. Nem érzem igazságosnak, hogy négy éve húzom az igát, mára tulajdonképpen az idegösszeomlás szélére kerültem, de még mindig képtelen vagyok rendesen kialudni magamat, hogy a férjemmel kettesben töltött időről már ne is beszéljünk.
Nincs tehát közeli segítségünk, és ez oltári nagy szívás. El se tudom képzelni, milyen lehet egyedülálló szülőként megoldani a sok vakáció, betegség és egyéb teendők egyenletét. Ha elfogyott a szabadság, fizetés nélkülit kivenni, vagy vírusos betegséget „hazudni” a háziorvosnak, mert egyszerűen nincs kire bízni a gyereket.
Mi még nem tartunk itt. MÉG nem. De jövőre talán már én is bevetem ezt a „trükköt”, ha nem lesz más megoldás. Addig is marad a drága mama, és az imádság, hogy ebben az évben ne legyen több szabadnapja a gyereknek. L