Néhány napja Dóri, a főszerkesztő felvetette, hogy írjak egy cikket a Sportkontroll által Facebookon publikált képpel kapcsolatban.
Többször nekifutottam, ezerszer átrágtam, és arra jutottam, hogy a megfelelő ismeretek hiányában egyszerűen nem tudok olyat írni, amilyet az igazi szakértők. Éppen ezért ajánlom figyelmetekbe Okos Tímea Kitti blogját, ha kevés időtök van böngészni, akkor csak ezt a két cikket olvassátok el: a gyerekkori elhízásjárvány ijesztő jelenségéről valamint a gyerekeknek szánt ételek valódi tartalmáról.
Én pedig csupán laikus, viszonylag tájékozott anyukaként elmesélem, hogy hogyan kerülöm el, hogy a kettő és fél éves fiam ne egyen folyamatosan agyoncukrozott dolgokat.
Cukormentes kezdetek
“Az epigenetika a modern biológiában a gének olyan öröklődési formájának vizsgálata, amely nem jár együtt a DNS szekvenciájának megváltozásával. A vizsgálat arra a kérdésre keres választ, hogy a környezeti tényezőknek a szülőkre gyakorolt hatása milyen változásokat okoz az utódok génkifejeződését tekintve.” Wikipedia
Az epigenetika egy elképesztő tudományág. Még a teherbe esésem előtt találkoztam vele véletlenül egy újságcikkben. Tudatosan készültem a gyermekvállalásra, volt időm alaposan utánajárni a dolgoknak a közel öt év alatt, amíg a csodára vártunk. Akkor már régen túlvoltam az életmódváltáson, az egészséges táplálkozás a mindennapjaim részévé vált. Tisztában voltam a helyes étkezés fontosságával, és a babavárás kilenc hónapját is ennek szellemében éltem. Meg akartam adni minden fontos tápanyagot a bennem növekvő kicsi életnek, és őszintén szólva mániákusan rettegtem az elhízástól. Sikerült nagyjából úgy kivitelezni a dolgokat, ahogyan szerettem volna, bár az embertpróbáló első hónapok néhány ittmaradt kiló formájában nyomot hagytak. Sporttal igyekszem ledolgozni őket, ez kisgyerek mellett ez azonban nem egyszerű dolog.
A legfontosabb azonban továbbra is az étkezést tartom, és ma már nemcsak a saját egészségem és hiúságom miatt.
Egyes kutatások szerint az édesanya táplálkozása, az általa kedvelt és fogyasztott ízvilág már a magzatra is hatással van, valamint már az anyatejen keresztül is ismerkedik a baba az élelmiszerek ízével.
Nekem várandósan is fontos volt, hogy ne a cukor domináljon.
Cukormentes folytatás
A fiam hat hónapos koráig kizárólag anyatejet kapott. A WHO ajánlása ez, nekem szentírás. Hatalmas kutatási anyag áll ezen ajánlások mögött, naprakészebb információkat egyszerűen lehetetlen fellelni. Nem a védőnőre, nem a gyerekorvosra, nem az előző generáció hagyományaira hagyatkoztam, hanem csakis és kizárólag a WHO-ra.
Az igény szerinti szoptatás alatt az első hónapot leszámítva (amikor a testem megnövekedett energiaszükségletét túlzott mennyiségű keksszel igyekeztem kielégíteni- súlyos hiba!) nem fogyasztottam cukros dolgokat. Se péksüteményt, se nassolnivalókat, se cukrot a kávémba. Nincs is itthon finomított cukor már évek óta.
Amikor a fiam megérett a hozzátáplálásra, a Baby Led Weaning (BLW) szerint kezdtem megismertetni az ízekkel. A BLW módszerrel a baba már a kezdetektől azt eszi, amit a család többi tagja. Az ételeket azok eredeti állagában kapja, természetesen az észszerűség határai között: zöldségek, gyümölcsök az ő kis markának méretére vágva, a fogások nem túlfűszerezve, só nélkül.
A BLW aranyszabályait keményen betartottam (a weboldalon minden információt megtaláltok, illetve ajánlom figyelmetekbe a Kötődő etető nevű Facebook csoportot is), a fiam kétéves koráig nem kapott hozzáadott cukorral készített ételeket (a bolti kenyéren kívül). Ma már kettő és fél éves, és nem mondom, hogy a nyár fagyi nélkül telt, sőt, nálunk is előfordul egy- egy nyalóka, vagy hétvégi sütemény, de a gyümölcsön kívül alapvetően nem fogyaszt édes dolgokat.
Cukormentes mindennapok
Sokan csodálkozva és hitetlenkedve kérdezik, hogy hogyan lehet ezt kivitelezni a mindennapokban.
Én pedig mindig meglepődök ezen, hiszen a válasz pofonegyszerű: példamutatással és következetességgel.
Ha tetszik, ha nem, szülőként minták vagyunk a gyermekeink számára, akik akármennyire picik is, nem buták: látják anya és apa életmódját, szokásait. Hiába papolok az aktív életmód és a friss levegő fontosságáról, ha nem veszem a fáradtságot, hogy kivigyem a szabadba, és vele együtt játsszak. Hiába mondom mérgesen veszekedve, hogy “Dehát mindig a képernyőt bámulja”, ha megengedem neki, hogy bekapcsolja. Hiába szajkózom, hogy mindenkit egyformán el kell fogadni, ha én tartózkodva nézek egy másmilyen bőrszínű emberre. Lehet, hogy azt hisszük, hogy a szavainkkal manipulálhatjuk őket, de beépített radarjaik már babakortól tökéletesen működnek, mintakövető ösztöneiket pedig nem tudjuk átverni.
Az étkezés pedig első helyen van ebben az utánozva tanuló fejlődésben. Nem célom megtéríteni senkit, de a BLW-t tartom a legideálisabb módszernek ahhoz, hogy a kicsik a későbbiekben jó evők legyenek. Természetesen nem minden pürével hozzátáplált baba lesz válogatós kisgyerek, de a blw-vel alapvetően kikerüljük azokat a szituációkat, amik később játszmákba torkollhatnak.
Nekünk nincsen tévézés közben evés. Asztalhoz ülünk, lehetőleg együtt. A játszótéren nem folyamatosan nasizik a fiam, hanem ha éhes, leül, és meguzsonnázik.
Nem ígérgetek neki fűt-fát, hogy megtegyen valamit, amit nem akar. Ez mostanában rengeteg ősz hajszálat hozott nekem, mert borzasztó nehéz kezelni a hisztiket, de igyekszem más eszközhöz nyúlni. Nem csokit ígérek, nem túró rudit lobogtatok előtte.
Ha nem kér többet, tiszteletben tartom még akkor is, ha anyai szemem szerint keveset is evett. Megmondom őszintén, nálunk ez nem sokszor fordul elő, de ha megtörténik, nem esek kétségbe.
Ugyanez van a túlevéssel is. A fiam hatalmas kisgyerek, két és fél évesen 105 centi és húsz kiló. Nyilván nem ugyanannyi energiára van szüksége, mint egy vele egyidős, de feleekkora gyereknek. Figyelmen kívül hagyom a négygyermekes, magát tökéletesnek tartó sógornőm rosszalló megjegyzéseit, miszerint elég húst vagy zöldséget evett már a fiam, ha kér még, igenis adok neki, mert tudom, hogy ha tele van, nem fog többet enni. Tudom, hogy mitől ekkora: nem csokitól, cukorkáktól és édes kekszektől, hanem az anyatejtől és a nagy adag, de egészséges fogásoktól- ez pedig erőt ad az ilyen “harcokhoz”.
Sokszor megkapom, hogy szegény fiamnak milyen gyerekkora lesz így. Nem hiszem, hogy egy odafigyelő, minden nap főző anya olyan nagy csapás lenne egy kisfiú életében. Áldozatot hoztunk, amikor nem mentem vissza dolgozni többek között azért, hogy ne az óvodában ebédeljen. Nem mindenki teheti meg, tudom, de én igen, és nem fogom rosszul érezni magam érte. Egyedül a tízórai az, amit nem én teszek a gyerekem elé, az összes többi étkezését én kontrollálom. Igen, sokszor könnyebb lenne megvenni a Dörmi Kismackót, de nem akarom. Mert tele van olyan fölösleges dolgokkal, amire semmi szüksége nincsen.
Nasizik: aszalt gyümölcsöket, házi készítésű muffint, kekszet, banánkenyeret. És gyümölcsöt minden mennyiségben. Sütizik: ezt a tortát a második szülinapjára készítettem egyetlen gramm hozzáadott cukor nélkül.
Igenis kivitelezhető a cukormentes gyermekkor. Ha az oviban enne, hétközben biztosan nem kapna plusz édességet tőlem. Se krémtúrót, se kakaót, se gyümölcslevet, se Kinder tejszeletet. A virslit és a sültkrumplit nem ketchuppal eszi, hanem egyszerűen magában, ha szomjas, nem dobozos gyümölcslevet kap, hanem vizet. A felsoroltak mind tele vannak hozzáadott cukorral, amiből csak gondok lehetnek később.
Mi is felnőttünk így, semmi bajunk nem lett? Érdemes őszintének lennünk magunkhoz, és megnézni a statisztikákat: Magyarország az elsők között szerepel az elhízottságot mutató listákon világszerte. És nem, a túlsúly egyáltalán nemcsak esztétikai kérdés! Szerintem ez elég indok arra, hogy a gyerekeinket ne úgy tápláljuk, ahogyan a “hagyomány” tartja.