Ősanyátlanságom története. Idő kellett, míg anyává váltam!
Vannak nők, akikben az anyai ösztön mindennél erősebb. A gyerekneveléssel kapcsolatos valamennyi problémát magabiztosan kezelik, rendíthetetlenül kiállnak elveik mellett, megingathatatlanul hisznek magukban, és abban is, hogy a legjobbat és a legjobban teszik a gyerekükért. Vannak viszont nők, akikből a szülés pillanatában csupán biológiailag válik anya, és hosszabb-rövidebb idő elteltével képesek csak átadni magukat a gyermeknevelés szépségeinek. Én is közéjük tartozom.
Amikor kiderült, hogy gyereket várok, kitörő öröm helyett megmagyarázhatatlan kétségbeesés járt át, a boldogság könnyei helyett a rettegés sírása rázott hosszasan. Fogalmam sem volt, mi vár rám, és bár végtelenül hálás voltam a lányom érkezéséért, a végzetes változástól való félelem, a visszafordíthatatlanság miatt érzett szorongás hosszú időre uralmába kerített. A terhességemet sem puha plüss csomagból bontogattam kilenc hónapon át, hanem komoly és megterhelő érzelmi pattogás tette próbára 80 kilósra hízott testemet. Egyszerűen nem álltam készen.
A szülés is csak ideig-óráig szédített meg: ahogy a kisbabám egyre kíváncsibb lett a világra, és egyre többet volt ébren napközben, bennem egyre csak nőtt a pánik. Az érzés, hogy elronthatom, hogy nem tudom jól csinálni, szabályosan kikészített.
Amint letelt a gyermekágyi hat hét, egyedül maradtam a kis idegennel. Totálisan. A nagyszülők dolgukra siettek, apuka a munkája miatt külföldre, én meg szipogva ültem a kanapén – karomban az alig négy kilós húspogácsával -, és próbáltam elhitetni magammal, hogy igenis képes vagyok végigcsinálni. A belső hang azonban nem volt elég harsány, a kimerültségem, a maximalizmusom, a nyugtalanságom, az aggodalmam minden gond nélkül elnyomta. Szoptatástól szoptatásig léteztem, a napokat kisebb egységekre osztottam, és igyekeztem a legapróbb lépésekkel túlélni minden egyes 24 órát. Rettegtem az egyedül szoptatástól, rettegtem, hogy túl keveset eszik, és rettegtem, hogy túl sokat. Rettegtem, hogy sírni fog és én nem tudom megnyugtatni. Rettegtem, hogy fájni fog a hasa, rettegtem, hogy felébred. Rettegtem a fürdetéstől, rettegtem az éjszakától és persze a reggeltől is. Rettegtem minden lélegzetvétel felelősségétől. Egyedül voltam, fizikailag és lelkileg is, minden problémát egyedül kellett megoldanom, minden döntést egyedül kellett meghoznom. Segítségem csak időszakosan volt, de az apuka itthon töltött napjai javarészt azzal teltek, hogy a bennem felgyülemlett feszültséget levezettem – általában rajta. Az újabb elutazásával pedig kezdődött minden elölről.
Az egész első egy-másfél év gyakorlatilag szétbonthatatlan masszaként él az emlékeimben, és végtelen szorongással kísért szoptatásként tudok csak visszatekinteni rá. A telefonom gyorshívójában a gyerekem apja és az anyukám után a védőnő következett, akit a következő kérdéseimmel hívtam felváltva: nem alszik-e túl sokat, nem alszik-e túl keveset, nem evett-e túl sokat, nem evett-e túl keveset, nem fejlődik-e túl lassan, nem fejlődik-e túl gyorsan. Mindig és minden gondolatommal megkerestem, ő pedig végtelen türelemmel segített, sokszor személyesen is. De a bennem lévő kételyeket nem, vagy csak átmenetileg tudta eloszlatni.
Visszatekintve már látom, hogy a gyerekem ellátásával kapcsolatos gyakorlati gondok valójában a bennem lévő elképesztő harcok kivetülései voltak. Képtelen voltam elengedni a régi életemet, és képtelen voltam elfogadni az újat. Három év kellett hozzá, hogy igazán anyává váljak. Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne csak szavaimmal, hanem teljes énemmel, jó érzéssel rendeljem alá magam mindannak a lemondásnak, amiről az anyaság szól. Hogy megértsem: többé nem én vagyok az első, és hogy megértsem, ez ellen nem tehetek semmit. És hogy megértsem, ez egy másik fejezet, amiből visszalapozni már nem lehet, mert a lapokat olvasás után kitépték a könyvből. Három évre volt szükségem ahhoz, hogy átrendezzem az életemet. Ennyi idő alatt tudtam kialakítani az anyai életritmusomat, ennyi idő alatt tudtam elköszönni mindattól, amit szingliségem és a gyermektelen életem jelentett.
Nem vágyom már vissza a régit, és nem is vágyom vissza a régibe. Jó szívvel gondolok azokra az évekre, amik másféle gondokkal voltak tele, de végre minden szorongás nélkül, őszintén, teljes szívemből tudok örülni az új életem adta örömömnek.
Nem vagyok ősanya. Tele vagyok kétségekkel az anyaságomat illetően, ugyanakkor a belső hangom most már elég hangos ahhoz, hogy meghalljam, amint azt mondja: jól csinálom. A gyermekemet nemhogy életben tartom három éve, de sikerült okos, érdeklődő, a világra nyitott, humoros, szarkasztikus, szófogadó, természetesen tökéletes kisembert nevelni belőle. Biztosan csinálhatnék sok mindent jobban vagy máshogy, de három év alatt rájöttem, a tökéletességnél sokkal fontosabb az egyensúly. Ezért megengedem magamnak, hogy olykor a világ legszarabb anyukájának érezzem magam, amikor egyszerűen nincs kedvem a gyerekemmel játszani, képtelen vagyok elvonszolni magunkat a játszótérre, nincs erőm este mesét olvasni neki. Arra is felhatalmaztam magam, hogy legyek olykor türelmetlen, ingerült, szomorú és fáradt, s mindezeket a gyerekemnek is megengedem, sőt! Kifejezetten figyelek rá, hogy minden érzelmet megéljen, így talán kevesebb csalódás éri majd. Büszke vagyok rá, hogy őszinte környezetben él, és tudja, hogy az élet nem csak tökéletes, játékkal, énekléssel és kacagással teli napokból áll, hanem olyanokból is amikor jó egy kicsit szótlanul bámulni a tévét.
De tudja azt, hogy a következő nap megint vidáman telik majd.
Kőváry Anett