Milyen szülő, milyen anya, aki örül, ha a gyermeke szomorú? Csakis valami elfuserált boszorkány, vagy mostoha lehet, olyan, mint Hamupipőkéé, a két ronda nővérével együtt. És még ki? Hát én! Persze nem mindig, mondhatni ritkán, de életemben egyszer biztosan…
Néhány hónapja történt, én pedig azóta sem tudom elfelejteni. Motoszkál bennem, de nem a lelkiismeret-furdalás, hanem minden egyes alkalommal, amikor eszembe jut az öröm pillangói bizsergetik szívemet.
„Kötős” cipőért – ami amúgy fűzős – jártuk a pláza csillivilli boltjait. Elbámészkodtam egy kirakat előtt, amikor kisfiam felkiáltott:
– Anya! Oda bemegyünk?
– A könyvesboltba? – kérdeztem vissza. – Hát persze!
És már hallottam is az SMS pittyogását, melyben éppen arról értesítenek, hogy hány ezerrel terhelték meg a bankszámlámat. Erős vagyok én, ellenállok mindennek, kivéve a kísértésnek, főleg, ha könyvekről van szó.
Kisfiam pedig már rohant is az üzlet felé.
– Enci, gyere! Bemegyünk!
A mozgólépcső másik oldaláról már érkezett is lányom, szintén a könyvesboltot megcélozva. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Megjelent egy hölgy, és zörgőcsöngő hangok kíséretében elkezdte leengedni a fémácsot, elzárva a hívogató bejáratot.
– Zártok? – kérdeztem.
– Igen, hétkor – hangzott a kegyetlen válasz.
Kisfiam benyomta a féket, és dermedten állt a bolt előtt, ekkorra már a lányom is odaért, kétségbeesetten meredt a legördülő akadályra, majd rám.
Láttam Botond legörbülő száját, Enikő könnybe lábadt hatalmas szemeit. Vigasztalni próbáltam őket, hogy „Majd legközelebb!” és „Igen, eljövünk!”, „Bemegyünk!”, „Megnézünk mindent!”, sajnáltam őket, magamat, mégis örültem!
Örültem, hogy szomorúak, boldog voltam azért, amiért szomorúak. Itt az informatika világa, telefonozunk, virtuális valóságban élünk, de ők? Ők könyvesboltba akarnak menni, annyira, hogy sírnak, ha ez nem lehetséges.
Az én gyerekeim nem a jövő nemzedéke, sokkal inkább a jelené. Azé a jelené, amelyikben vannak könyvesboltok, vannak könyvek, gyerekkönyvek, amiket ők – szerencsére – szeretnek, mert számukra program, ha bemegyünk egy könyvesboltba, néha csak úgy, megsimogatni, belelapozni…
Ha jók (márpedig találok rá okot, hogy jók legyenek) akkor kapnak is egyet, amit aztán addig olvasunk, míg kívülről nem tudják. Meg kell mondjam, nekem tetszik ez a valóság, tetszik ez a jelen, a mi jelenünk. Még a könnyek is tetszettek, akkor is, ha abban a pillanatban én magam is bánatos voltam, de azóta is mindig mindig örülök, ha eszembe jut az a csodás szomorú pillanat.