Túl vagyok a várandósság felén a harmadik gyermekemmel, és bár még bő 4 hónap hátra van, már most látom: ez a kismamaság merőben más, mint az előző kettő volt. Ennek fő oka persze a másik két gyerkőc meglétében, sőt különböző életkorában rejlik: Nagytesó már hétéves kis hölgy, Kistesó pedig egy kétéves energiabomba. Más életszakasz, más igények, más képességek – nem csoda, ha a kettőjük napjának békés összehangolása során néha egész egyszerűen elfelejtem, hogy a pocakomban már készülődik a harmadik. Hogy ez a mindennapok során miben nyilvánul meg?
5 pontban összeszedtem nektek:
1. Értetlenül nézek, ha megkérdezik, hogy van a baba
Kistesóval vonszolom magam a játszótérről hazafelé. Útközben összetalálkozunk egy ismerős anyukával, aki kedvesen felteszi a kérdést: „Hogy vagytok? Hogy van a baba?” Automatikusan Kistesóra asszociálok ilyenkor, hiszen utoljára ő volt a baba a családunk életében, de közben meg is lepődöm, hogy hát nem látja az illető, milyen nagy már ez a gyerek, hogy lehet babának nevezni?! Aztán észreveszem a pocakomra irányuló tekintetet, és kapcsolok: Jaaa, hogy az a baba! Hát hogy lenne? Gondolom, jól van, köszönjük!
2. Elalvás előtt jut eszembe, ma sem hangolódtam rá a babára
Az előző várandósságaim alatt még tudtam időt és figyelmet szakítani azokra a jól hangzó, és egyébként nem is haszontalan dolgokra, mint „összpontosítás a babára”, „ráhangolódás a magzat rezdüléseire”. Ezek a néhány perces belülre figyelések segítettek abban, hogy mélyebben, tudatosabban megéljem a másállapotot, és szavak nélkül is kommunikáljak a bennem növekvő gyermekemmel. Azóta viszont két kis cserfes lányka tölti ki tartalommal minden egyes percemet: csacsognak, visítanak, veszekednek, sírnak, énekelnek, nevetnek, kiabálnak – mellettük mindenki háttérbe szorul, aki nem elég hangos, főleg, ha még meg sem született… Szerencsére a pocaklakót sem kell félteni: az esti elcsendesedés során egyre nagyobb rúgásokkal jelzi, hogy ő is itt van, és figyelmet követel…
3. Megdöbbenek, ha tükörbe nézek, vagy fotón látom magam
Bár már a 2. hónaptól szemmel láthatóan növekedni kezdett a hasam, én magam még mindig nem szoktam meg, hogy pocakom van, azt pedig még kevésbé, hogy folyamatosan növekszik. Mivel nem töltök napi félórákat azzal, hogy a gömbölyödő testemet figyelem–csodálom, szinte sokkol a látvány, amikor néha a nagy tükörbe pillantok, vagy valaki átküldi a találkozónkkor készült fotókat. Mi ez a has?! Hogy-hogy már ekkora? Mikor nőtt meg ennyire?
4. Még mindig a szokásos ruháimba próbálom belepréselni magam
A lányaimmal való terhesség során alig vártam, hogy lecserélhessem a szokásos ruhatáramat a kismama ruhákra. Élveztem, ahogy változik a testem, és jó volt ezt a kismama holmik válogatása, hordása által is megélni. Most viszont mintha még nem fogtam volna fel, hogy babát várok, állandóan a „normális” ruháim közül próbálok magamra erőltetni egy-egy lazább, kevésbé feszülős darabot. Hiszen még csak a várandósság elején vagyok, nem? Ez a bő nyári póló még simán rám jön, a gumis derekú szoknyám pedig legfeljebb egy kicsit kitágul! A kismama ruhákat bőven ráérek még hordani, ha majd tényleg nagy lesz a pocakom…
5. Repül az idő
Korábban türelmetlenül számoltam a napokat, mikor töltöm be a következő hetet, és szinte ünnepként éltem meg minden egyes hónapfordulót. Most a 9 hónap egy szempillantásnak tűnik, és a boldog-lassú várakozás helyett úgy érzem, 300-zal száguldok a szülés várható napja felé. Minden napom zsúfolásig van töltve a két nagyobb körüli dolgokkal és a költözéssel, és el se tudom képzelni, mikor fogok felkészülni a legkisebb érkezésére.
Lehet, hogy nem is fogok, csak a férjem majd leporolja gyorsan a mózeskosarat, amíg vajúdok?