„Ő a te tükröd.” – mondják sokszor, ha egy gyerek „furcsán” viselkedik. Haragszik, dühös, túlérzékeny, vagy épp teljesen elzárkózik. És mi szülők ilyenkor vagy bűntudattal, vagy tagadással, vagy értetlenséggel nézünk magunk elé. De mi is van valójában a gyerekek „tükörként” való működése mögött? És hogyan válhatnak ők a legnagyobb tanítóinkká is?
A gyermek, aki látja bennünk, amit mi elfelejtettünk
A gyerekek még nem viselnek álarcot. Nincs belső cenzúrájuk, nem takargatják az érzéseiket, és nem „társadalmilag elfogadott módon” reagálnak, mint mi, felnőttek. Ők ösztönösen, zsigerből kapcsolódnak. Reagálnak ránk – nemcsak arra, amit mondunk, hanem leginkább arra, amit érzünk.
Egy anya lehet kedves szavakkal türelmes, miközben belül feszül, szorong vagy haragszik. A gyerek mégis azonnal leveszi a belső állapotát – és reagál rá. Néha „furcsa” viselkedéssel, néha elutasítással, néha azzal, hogy ő maga is dühössé válik.
És itt jön a képbe a tükör: a gyerek viselkedése sokszor nem róluk, hanem rólunk szól.
A gyerek viselkedése mint üzenet
A pozitív nevelés és a tudatos szülőség alapgondolata, hogy a gyerek viselkedését nem büntetni, hanem értelmezni érdemes. A dühkitörés mögött lehet fáradtság, túlterheltség, de az is, hogy mi magunk nem voltunk jelen érzelmileg. Az ellenállás nem feltétlenül „rosszindulat”, hanem a kapcsolat sérülésének jele. És a túlzott megfelelés is lehet annak a következménye, hogy a gyerek mindenáron el akarja nyerni a szeretetünket – még önmaga feladásával is.
Ha hajlandóak vagyunk nemcsak megállítani a viselkedést, hanem meghallani az üzenetét is, akkor kezdődik az igazi önismereti munka.
Az anyaság mint önismereti út
Sokan úgy gondolják, hogy az önismeret valami elvont pszichológiai út – pedig a legintenzívebb önismereti folyamat sokszor épp az anyaság. Amikor egy gyerek újra és újra benyomja azokat a gombokat bennünk, amiket mi már évek óta próbálunk kerülni: a türelmetlenséget, a bizonytalanságot, az el nem ismert fájdalmainkat, a saját gyerekkorunk lenyomatait.
És itt dől el valami fontos: elmenekülünk, vagy odafigyelünk. Reagálunk a megszokott módon – vagy kérdéseket kezdünk feltenni magunknak.
- Miért zavar ennyire, ha nemet mond?
- Miért borulok ki, ha hisztizik?
- Miért érzem magam kevésnek, ha nem hallgat rám?
Ezek a kérdések nem hibáztatnak. Épp ellenkezőleg: kapukat nyitnak egy mélyebb megértés felé – önmagunk felé.
Ők tanítanak minket – ha hagyjuk
A gyerekek nem szándékosan „tanítanak”. Egyszerűen csak jelen vannak. De ez a jelenlét olyan erőteljes, hogy mindent kiemel, ami bennünk még nem gyógyult. Amihez még nem kapcsolódtunk.
És igen, ez fárasztó. Néha fájdalmas. Sokszor kimerítő. De ha elég bátrak vagyunk, minden ilyen helyzetben ott a lehetőség a növekedésre.
Tanulni türelmet. Elengedni az irányításkényszert. Meglátni a saját belső gyermekünket. Jobban kapcsolódni – nem csak a gyerekhez, hanem önmagunkhoz is.
Nem tökéletesség kell – hanem figyelem és jelenlét
Ez az út nem arról szól, hogy tökéletes anyává váljunk. Nem kell mindig tudatosnak lenni. Lesznek kiabálások, sírások, veszekedések. De minden alkalommal visszatérhetünk a kérdéshez: mit mutatott meg nekem ez a helyzet magamról? És máris tanultunk valamit. Máris tettünk egy lépést önmagunk és a gyerekünk felé.