Hajba szórt homok, elcsaklizott kis vödör, vízzel leöntött ruha, hogy csak a legenyhébb konfliktusokat említsük. Aztán ott van még a mászókán félrelökés, csúszdán a sor elé tolakodás, strandon víz alá fejlenyomás, libikókáról lepattanás, – mikor a másik még nem készült fel a zuhanásra -, és a többi potenciálisan veszélyes helyzet.
Nem elég, hogy a szocializáció alapjait éppen elsajátító csemete nehezen, sehogy vagy éppen túl mulyán vagy túl durván kezeli ezeket a helyzeteket, sokszor a szülő sem érzi magát a konfliktusmegoldás csúcsán. Nehéz is a sok váratlan, spontán helyzetben helyt állni, kulturáltan, de a gyermek érdekeit képviselve megnyilvánulni. Merthogy ez lenne a cél. Ám sokszor a szülők is dilemmáznak: szabad-e, kell-e rászólni más gyermekére? Érdemes a konfliktust okozó gyermek felé célozni az intő szavakat, vagy a szülőjével lenne érdemes beszélni inkább?
Nagyfokú intelligenciára, diplomáciai érzékre és empátiára van szükség ahhoz, hogy a játszótéri problémás helyzeteket jól lehessen kezelni, és a szülő ne kudarcélménnyel gazdagodjon.
Hogyan ne?
Nemrégiben szemtanúja voltam egy jelenetnek. Négy 6 éves forma gyerek játszott a homokozóban, két lány és két fiú. A lányok álltak a homokozóban, az egyik kislánynál buborékfújó volt, a másiknak hosszú copfba volt kötve a haja, beszélgettek. A két kisfiú ismerte őket, de tőlük távolabb homok alagutat építettek. Aztán a két kisfiú abbahagyta az ásást és odament a két kislányhoz. Egyikük lehajolt és száraz homokot vett a kezébe, azt a hosszú copfos kislány arca felé dobta. Társát is erre biztatta, így gyorsan mindketten lehajoltak és most már ketten dobták, szórták a homokot a kislány arca felé. A kislány sírni kezdett, amit meghallott az anyukája és a pár méterre lévő padtól odaszaladt a homokozóhoz. Ő nem tudta mi történt, de látta, hogy az ő gyereke lett az áldozat, akinek homok ment a szemébe. Elvitte a csaphoz, kimosták a szemét, vigasztalta és feldúltan kérdezgette, hogy mi történt. Nagyon mérges lett, szinte tajtékzott és a csaptól visszatérve megtalálta a buborékfújós kislányt. Karját könyök fölött megfogva, szorítva, maga felé fordítva őt kérdezte: “Te voltál?” A kislány valamit motyogott, félszegen tiltakozott, de nagyjából ki lehetett venni a szavaiból, hogy nem ő volt. A copfos kislány anyukája ezután fennhangon kiabálni kezdett vele: “Ne hazudjál, te voltál!” A kislány, ha lehet, még félénkebben állt ott és viselte az anyuka tajtékzó haragját. Ekkor közbeszólt egy apuka, és elmondta, hogy ő látta mi történt, a fiúk szórták a homokot. Ekkor a copfos kislány anyukája elővette a két fiút is. Az egyik rögtön mondta: “Ő mondta, hogy csináljam!”, a másik meg látszólag rezignáltan hallgatta az anyukát. Később a padon ülő többi szülő is becsatlakozott, mert nem messze ültek a fiúk anyukái is. Kicsivel később a copfos kislány anyukája bocsánatot kért a buborékfújó kislánytól, akinek szintén ott volt az anyukája.
Négy érintett szülő, négy gyerek, és egy butaság, amit a gyerekek elkövettek. Annyira gyorsan és váratlanul történtek az események, hogy se a szemtanú apuka, se én nem tudtuk megelőzni a bajt és mire épp lehetőségem lett volna a gyerekekre rászólni (én is úgy éreztem, hogy függetlenül attól, hogy nem ismerem őket, érdemes beavatkozni, hiszen ketten ok nélkül bántanak egyet), beavatkozott a copfos kislány anyukája. Aggodalma, dühe érthető, hiszen bántották a gyermekét. Azonban azt nem tartom helyesnek, hogy felnőtt hangerejét, tekintélyét és fizikai fölényét használva azonnal kiabált, gyanúsított, vádaskodott, és fizikailag is hozzáért a gyermekhez (a buborékfújó kislány karját fogta, miközben kiabált vele, hogy hazudik.) Fellépése agresszívnak volt mondható, amivel megfélemlítette a helyzetben csak megfigyelőként részt vevő másik kislányt. Ő a gyerekekkel próbálta a maga nyers módján rendezni a konfliktust, őket leszidni. Közben ott voltak pár méterre a szülők is, így jobbnak tartom, ha őket vonta be volna először.
Rászólhat más gyerekére?
Véleményem szerint helyzetekben lehet és kell is rászólni más gyerekére. Előfordul, hogy valaki felügyelet nélkül van a játszótéren, vagy a szülei nem figyelnek rá, és önmagára vagy társaira veszélyes dolgot csinál. Gyakori helyzet játszótéren, hogy a nagyobb: 8-10 éves gyerekek, már egyedül jönnek le, és figyelmetlenek a kis totyogókkal. A mászóka lengőhíd részén átfutva szinte lesodorják, meglökik a kicsit, simán beállnak elé a csúszdán. Labdázáskor nem figyelik hová rúgják a labdát, könnyen eltalálhatnak vele valakit. Ezekben a helyzetekben szükséges az ott lévő felnőtteknek szólni a gyerekeknek és megkérni őket, hogy változtassanak viselkedésükön, legyenek tekintettel másokra is. Előfordulhat olyan is, hogy kisebb gyermekről van szó, akinek ott vannak a szülei, de éppen távolabb vannak és egy másik felnőtt lesz először figyelmes arra, hogy veszélyes helyzetbe kerültek a gyerekek: például elindul a lengő hinták felé a kicsi vagy a libikókán a lábát az ülés rész alá rakja be. Az ilyen szituációkban fontos az azonnali reagálás, mert ezzel nagyobb bajt lehet megelőzni. Ilyenkor szintén szükséges és jó, hogy a többi felnőtt is figyel a más gyerekére is, ez mindenki hasznára válik.
Ha úgy dönt, hogy más gyermekével van beszélni, leszidni, tanítani valója, úgy bánjon azzal a gyerekkel, ahogy Ön is szeretné, hogy fordított helyzetben az Ön gyermekével bánjanak! Ne felejtse el, hogy a gyermek nem egyenrangú vitapartnere egy felnőttnek, a saját tetteinek következményét nem tudja annyira felmérni és nem az Ön dolga megnevelni más gyermekét.
Hogyan érdemes?
Mikor játszótéri helyzetek megoldásáról beszélünk fontos, hogy átlássuk, hogy mik az opcióink. A más gyermekére való rászólás is lehet egy opció, ám gyakrabban fordul elő, hogy más szülőkkel kell rendezni a helyzetet. A főbb kommunikációs stílusok közül megkülönböztethetünk: alárendelődőt, önérvényesítőt és agresszívat.
Az alárendelődő nem szól, hogy a gyermek nem szereti, ha elveszik a kismotorját. Leszedi a gyerekét a hintáról, ha valaki jelzi, hogy most jönnének, pedig 5 percet vártak a hintára és még csak fél perce hintázik a gyerek. Ő az aki mások akaratát hagyja, hogy érvényesüljön, a sajátját nem képviseli határozottan.
Az agresszív megemeli a hangját, mindenkit kioszt, elrendez, uralkodik a környezetén. A konfliktust nem kerüli, sőt, generálja, környezetével rendkívül kritikus. Fennhangon megjegyzést tesz mások viselkedésére, utasításokat osztogat. Ő az aki sértődötten, nem udvariasan kéri vissza a homokozóvödröt: “Elvetted a mienket, add ide!” a saját gyerekeivel is így beszél: “Elegem van belőled, a sírba teszel!”
Az önérvényesítő nem emeli fel a hangját, de elmondja, amit gondol, akkor is, ha valami zavarja. Képviseli a maga és gyermeke érdekét. Ha odajön egy totyogó és megpróbálja kicsavarni gyermeke kezéből a kis lapátot, amit éppen használ, szólhat a kicsihez, hogy kicsit legyen türelmes, tanácsolhatja neki, hogy kérje el a lapátot, ha játszani szeretne vele, és a saját gyerekét sem utasítja arra, hogy azonnal odaadja a játékot. Ha a gyermeke más rollerjét szeretné kipróbálni, megkeresi a gazdáját és elkéri tőle.
A három stílus közül a legszerencsésebb az önérvényesítő, hiszen anélkül, hogy agresszív lenne, el tudja érni, amit akar. Egyes stílusok jellemzőek lehetnek egyes személyekre, míg mások más-más szituációban, a helyzethez legjobban illő stílust tudják alkalmazni. Sajnos igaz, hogy vannak olyan szülők, akik nem sokat töprengve agresszívan mennek bele helyzetekbe. A nagy számok törvénye alapján biztos összeakadhatnak hőbörgő és igazságtalanul eljáró szülővel is. Ugyanakkor javaslom, hogy még ezekben a helyzetekben is próbálják megőrizni hidegvérüket és legyenek büszkék rá, ha a gyakorlattal egyre ügyesebben és gördülékenyebben, önérvényesítő módon sikerül megoldani a a játszótéri konfliktusokat.
Deliága Éva, gyermekpszichológus