Nyár. A hatalmas kert hívogat. Reggeltől napnyugtáig ott a helyem. Az öreg, de szívós körtefa alatt, árnyak és fények zizegésében bújkálok gyerekkori barátommal. Később a sárga hintán hangosan énekelve szállunk órákig… még nem érezzük a múló időt. Nagyanyám néha kidugja a fejét a teraszról, s mosolyogva nyugtázza: a fiatalság odakinn rendben van.
Sűrű, illatozó kaporcsokrok lengedeznek a szélben. A meggyfák vékony ujjai szinte fejemhez érnek; bőséges termés húzza már az ágakat. Néha nagyapámat keresem pillantásommal. Műhelyéből időről időre előbukkan, valami szerszámot készít, vagy épp módszeresen rendezgeti a zöldségágyásokat, két keze munkájával készült kiskapájával.
A petrezselyemsorok és paradicsombokrok közt bóklászva újra és újra a garázshoz kanyarodom. Az ajtaja zárva, de én pontosan tudom, az alacsony palatetőn hová kell nyúlnom a kulcsért. Néha belépek eme titokzatos szentélybe csak azért, hogy beszívjam a kis építmény szagát, és körülnézzek a tiltott kincsek közt. Egy piros bicikli, olajszag, kerti szerszámok, számomra ismeretlen dolgokat rejtő, letakart ládák. Nagyapámat hallom, engem keres. Kisurranok a garázsból. A szőlőlevelek közül látom, ahogy nagyszüleim csendes szerelemmel, keveset szólva ülnek egymás mellett, a kertet szemlélgetve.
Érik a borsó, így mamávalzománcozott edénybe tesszük, közben persze legeljük is. Ha kis időre ő is elvész a varázsos kert mélyén, én addig a hűvös szobába osonok, hogy megdézsmáljam kézzel készített, terítőn szikkadó tésztáit.
Hirtelen gyors zápor öntözi a kertet, s én szaladok ki a zöldbe, hogy mélyen szívjam tüdőmbe a frissítő levegőt. A föld vizes illata örök szerelemmé válik számomra. A levegőben hamarosan utánozhatatlan húsleves és piruló palacsinta aromája elegyedik, hívogatóan szállva a buja zöld növényzet közt. Tányérok csörgése hallatszik a ház felől. Tudom, nemsokára a nyár vakító forróságából a kövezett konyha hűvösébe menekülve, a Kossuth Rádió hangzavarában, némán kanalazzuk majd nagyanyám egyszerű, házias, tűzforró ebédjét.
És tudom: mindez holnap is így lesz…és azután is.
……………………………………………..
Gereblyézés közben felegyenesedek, hogy egy pillanatra megpihenjek. Még temérdek elszáradt levél vár arra, hogy begyűjtsem, már ha hűvös szél is így akarja… Tekintetem megáll a hátsó, tökéletlenül visszaszőtt drótkerítésen, mely minden alkalommal gyerekkorom talán egyetlen csínyét hozza vissza emlékezetembe. Nagyapám aznap gyorsan elszálló haraggal, morogva próbálta helyére kötözni a fémszálakat, miután szégyenkezve visszamásztam a szomszédból.
Most megfáradtan ül a kerti padon, és fátyolos szemmel élete párját idézi gondolataiba. Némán tekintek végig az udvaron. A szabadságot jelentő, végtelennek tűnő kert azóta sokkal kisebbnek tűnik, és időkerékként kavarja fel bennem múlt és jelen pillanatait. Engedem magamnak, hogy elmerüljek az emlékekben, illatok, hangok, érzések derengnek fel újra és üdvözölnek, mint régi ismerőst. Szívesen menekülök a régi filmkockákhoz – ám a kép lassan megfakulni látszik. És vannak, akik már hiányoznak róla…
Már épp megadnám magam a szívemben ébredt tompa fájdalomnak, mikor fiaim robbannak ki zajosan kacagva a kertbe. Pillangókat és rigókat hajkurásznak, élvezettel túrják a földet, virágokat meg zoknis lábacskáikat öntözik, veszekednek, kibékülnek, csigaházakat dugdosnak a postaládába. Élnek. Nagybetűvel. Még papa szája is mosolyra húzódik, szeme huncut csillanása újra a régi. Visszasétálok a házhoz és magam sem tudom, miért, az ablakra vetődik a tekintetem. A függöny résén át bepillantva, a szoba falán nagymama fiatalkori fotója. Épp, mintha ránk mosolyogna. Szándékosan nem hessegetem el az érzést. Megnyugtat. Pici fiam öleli át lábaim, rám emeli gyönyörű, nagy kék szemeit, melyekben apám régen látott tekintetét ismerem fel.
Egyetlen percben a mindenség. Könny gyűlik a szemembe. Hiszen mindenki itt van! Ha csendben figyelek, és engedem, múlt és jövő kapcsolódik, áramlik tovább a kert varázsában.